Egy nemzedék betiltott névjegye

Kísérlet 1970 – egy nemzedék betiltott névjegye címmel jelent meg az Írók Alapítványa – Széphalom Könyvműhely újdonsága a 94. Ünnepi Könyvhéten. A kötetet az egyik akkori szerző és szerkesztő, a Kilencek költőcsoport tagja, Mezey Katalin Kossuth- és József Attila-díjas prózaíró, költő, műfordító gondozta. A könyv az 1970-ben, az akkori fiatal költő- és írónemzedék bemutatkozását szolgáló, megszerkesztett, majd betiltott és rendőrileg elkobzott irodalmi periodika első három számának anyagát tartalmazza, Juhász Ferenc és Voigt Vilmos bevezetőivel. Mezey Katalinnal a kötetről, múltról és aktuális kérdésekről is beszélgettünk.

2023.07.25. Budapest Mezey Katalin műfordító Magyar Nemzet/Éberling András Fotó: Andras Eberling

– Hogy született meg mégis ez a kiadvány? 

– 2020-ban elhatároztam, hogy mementóként legalább a nyomólemezeken visszakapott második számot és a lesújtó történet dokumentumait megjelentetem könyv formájában. A szerkesztés során megkerestem Molnár Sándort, a Vay Ádám Múzeum jelenlegi igazgatóját, egykori szerkesztőtársunk fiát, kérve, hogy gyűjtse ki a múzeum irattárából a periodikával kapcsolatos, eredeti dokumentumokat. Nagy örömömre az archívumból előkerült a periodika mindhárom számának eredeti kézirata is. Ennek és az NKA támogatásának köszönhető, hogy a 94. Ünnepi Könyvhétre megjelenhetett a kötet. Sajnos, mire ifjúságunk nagy vállalkozása mégiscsak révbe ért, rajtam kívül már az egykori szerkesztőbizottság valamennyi tagja eltávozott az élők sorából. 

– A Kísérlet 1970 egy olyan kezdeményezésről szól, amelyet csírájában elfojtott a hatalom. A Kossuth-díjak kapcsán akadnak, akik úgy érzik, a demokratikus Magyarországon is hasonló elnyomást kell megélniük, gondoljunk Kukorelly Endre indulatos nyilatkozatára. Honnan származik ez a rettenetes sértettség, amit egymásra vetítenek a szemben állók? 

– Véleményem szerint két lényegi mozgatója van ennek a vitának. Az egyik, nyilvánvaló: többen szeretnének díjat kapni, mint ahányan megkapják. A másik, ami miatt elmérgesedett a vita, a posztmodern irodalmi irányzat képviselőinek az elégedetlensége, akik a 70-es, 80-as évek óta fokozatosan az irodalmi élet vezető irányzatává nőtték ki magukat, mind több fórumot, elismerést, díjakat kaptak, az egyetemi oktatásban, a nyilvánosságban, a könyvmarketing területén is máig kiemelkedő helyet foglalnak el. Az elmúlt évtizedben pedig azok a kiemelkedő alkotók is megkapták a megérdemelt elismeréseket, díjakat, akik nem kifejezetten a posztmodern irányzatok képviselői, akiknek a műveiben a maguk érdemi súlyával jelennek meg történelmi sorsfordulóink, a közösségi elkötelezettség, de létünk szakrális dimenziói is átélhetők műveikben. A „progresszív” esztétika mindezt elavultnak állítja, miközben a XX. és XXI. századi magyar irodalom, de a világirodalom elismert, kiváló alkotói is kiemelkedő életműveket hoztak létre például a történelmi realizmusban vagy a szakrális szemléletben gyökerező művészi látásmóddal. Tehát a vitában nemcsak egyes alkotók díjak utáni sóvárgása, hanem a posztmodern és más, „haladónak” tartott esztétikai irányzatok kizárólagosságra törekvő mentalitása is megszólalt, amikor azokat a kiváló alkotókat becsmérelték, akik az elmúlt évtizedben – kicsit megkésve ugyan –, de megérdemelten kaptak jelentős elismeréseket. És egy további szépséghibája is volt az említett tiltakozásnak: ha egy művész nincs valamely díjra hivatalosan felterjesztve, akkor a díjbizottságok nem tárgyalják a díjazásukat. Márpedig az úgynevezett ellenzéki írók és írószervezetek az elmúlt években nem terjesztették fel a véleményük szerint elismerésre méltó költőket, írókat állami kitüntetésekre, ennek ellenére indulatosan számonkérik a díjak elmaradását. 

Borítókép: Irodalmi irányzatok elmérgesedett vitáiról is nyilatkozik a Kossuth-díjas író (Fotó: Éberling András)