– A Kilencek költőcsoport első nagy volumenű szellemi alkotása az Elérhetetlen föld című antológia volt, amely kitartó munkával 1969-ben szabad utat kapott. Ezután egy új irodalmi folyóirat indítását készítették elő 1970-ben. Ez az anyag csak most látott napvilágot. Mi történt vele?
– 1970 tavaszán állt össze a szerkesztőbizottság: új periodika indítását terveztük, amelyben nemzedékünk költőinek, íróinak javát szerettük volna publikációhoz juttatni. A szerkesztőbizottság tagjai Fajó János festőművész, Molnár Mátyás, a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatója, Oláh János költő, Rózsa Endre költő, Varga László irodalomtörténész és jómagam voltunk. A periodika ötlete Molnár Mátyás fejében született meg, és eredetileg a vajai kastélymúzeumban kialakított alkotóotthon baráti körének kiadványa lett volna. Az engedélyt augusztusban meg is kaptuk a Megyei Tanácstól. Nagyon központosított volt akkoriban a politikai élet, az irodalompolitika is, így sejtettük, hogy nem lesz hosszú életű a vállalkozásunk, ezért indulásként egyszerre három számmal akartunk kirukkolni. Az első két szám bevezetőjét Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő, a harmadik számét Voigt Vilmos, a későbbi neves folklórkutató, akkoriban egyetemi adjunktus írta, a borítókat Fajó János tervezte. A kiadványok nyomdai kivitelezése ősszel meg is kezdődött. De a dekoratív, színes borítók idő előtt feltűntek egy minisztériumi „illetékesnek”, és 1970. november 14-i dátummal a kiadási engedélyt visszavonták. A három folyóiratszám kész belíveit a Szabolcs-Szatmár Megyei Könyvtár sokszorosítójában rendőrileg lefoglalták, soha egyetlenegyet sem kaptunk kézhez belőlük.
– Mivel indokolták az engedély visszavonását?
– Az indoklás szerint: „az engedély megadása során hatásköri túllépés történt […], mert az engedélyezés nem a Megyei Tanács Igazgatási Osztálya, hanem a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatósága hatáskörébe tartozik.” Aztán elkészült a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága kulturális „szakértőinek” állásfoglalása, amelynek értelmében a Kilencek elnevezésű költőtársaság is a magyar irodalmi élet nemkívánatos eleme, mivel műveikben azt a történelmi folytonosságtudatot képviselik, amely anno nagyban elősegítette az ötvenhatos események kirobbanását. Nincs szükség a nemzeti identitásban gyökerező művészeti alkotásokra, irodalmi művekre különösen nincs, mert ezek ismét olyan felfordulások előkészítői lehetnek, amilyen az „ellenforradalom” volt, amikor is az írók jelentős politikai tényezőkké váltak. Ehelyett a nemzetközi kötődésű, bonyolult kontextusú, belterjes témákat körüljáró modern irányzatokat kell előtérbe helyezni, hogy csökkenjen a népszerű írók, költők nemkívánatos társadalmi befolyása. Ezt később magától az állásfoglalás szövegezőjétől, Király István irodalomtörténésztől, a kor nagy hatalmú kultúrpolitikusától hallottuk. 1989-ben ismét a Művelődési Minisztériumhoz fordultunk, hogy megpróbáljuk visszaszerezni az elkobzott lapszámokat,. Annyi történt, hogy Glatz Ferenc, akkori művelődési miniszter írásban rehabilitálta a periodika hat szerkesztőjét, és megkaptuk a 2. szám rotalemezeit.
– Hogy született meg mégis ez a kiadvány?
– 2020-ban elhatároztam, hogy mementóként legalább a nyomólemezeken visszakapott második számot és a lesújtó történet dokumentumait megjelentetem könyv formájában. A szerkesztés során megkerestem Molnár Sándort, a Vay Ádám Múzeum jelenlegi igazgatóját, egykori szerkesztőtársunk fiát, kérve, hogy gyűjtse ki a múzeum irattárából a periodikával kapcsolatos, eredeti dokumentumokat. Nagy örömömre az archívumból előkerült a periodika mindhárom számának eredeti kézirata is. Ennek és az NKA támogatásának köszönhető, hogy a 94. Ünnepi Könyvhétre megjelenhetett a kötet. Sajnos, mire ifjúságunk nagy vállalkozása mégiscsak révbe ért, rajtam kívül már az egykori szerkesztőbizottság valamennyi tagja eltávozott az élők sorából.
– A Kísérlet 1970 egy olyan kezdeményezésről szól, amelyet csírájában elfojtott a hatalom. A Kossuth-díjak kapcsán akadnak, akik úgy érzik, a demokratikus Magyarországon is hasonló elnyomást kell megélniük, gondoljunk Kukorelly Endre indulatos nyilatkozatára. Honnan származik ez a rettenetes sértettség, amit egymásra vetítenek a szemben állók?
– Véleményem szerint két lényegi mozgatója van ennek a vitának. Az egyik, nyilvánvaló: többen szeretnének díjat kapni, mint ahányan megkapják. A másik, ami miatt elmérgesedett a vita, a posztmodern irodalmi irányzat képviselőinek az elégedetlensége, akik a 70-es, 80-as évek óta fokozatosan az irodalmi élet vezető irányzatává nőtték ki magukat, mind több fórumot, elismerést, díjakat kaptak, az egyetemi oktatásban, a nyilvánosságban, a könyvmarketing területén is máig kiemelkedő helyet foglalnak el. Az elmúlt évtizedben pedig azok a kiemelkedő alkotók is megkapták a megérdemelt elismeréseket, díjakat, akik nem kifejezetten a posztmodern irányzatok képviselői, akiknek a műveiben a maguk érdemi súlyával jelennek meg történelmi sorsfordulóink, a közösségi elkötelezettség, de létünk szakrális dimenziói is átélhetők műveikben. A „progresszív” esztétika mindezt elavultnak állítja, miközben a XX. és XXI. századi magyar irodalom, de a világirodalom elismert, kiváló alkotói is kiemelkedő életműveket hoztak létre például a történelmi realizmusban vagy a szakrális szemléletben gyökerező művészi látásmóddal. Tehát a vitában nemcsak egyes alkotók díjak utáni sóvárgása, hanem a posztmodern és más, „haladónak” tartott esztétikai irányzatok kizárólagosságra törekvő mentalitása is megszólalt, amikor azokat a kiváló alkotókat becsmérelték, akik az elmúlt évtizedben – kicsit megkésve ugyan –, de megérdemelten kaptak jelentős elismeréseket. És egy további szépséghibája is volt az említett tiltakozásnak: ha egy művész nincs valamely díjra hivatalosan felterjesztve, akkor a díjbizottságok nem tárgyalják a díjazásukat. Márpedig az úgynevezett ellenzéki írók és írószervezetek az elmúlt években nem terjesztették fel a véleményük szerint elismerésre méltó költőket, írókat állami kitüntetésekre, ennek ellenére indulatosan számonkérik a díjak elmaradását.
Borítókép: Irodalmi irányzatok elmérgesedett vitáiról is nyilatkozik a Kossuth-díjas író (Fotó: Éberling András)
