Márai híres Füves könyvéről azt írja az ajánló: „Olyasféle ez a könyv, mint a régi füves könyvek, amelyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj vagy elhagyta az Isten…” Fehér Anikó Népzenei füveskönyve is egyszerű példákkal akar felelni a kérdésekre: mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj vagy elhagyta az Isten. Ő azt feleli: daloljon, magyar népdalt énekeljen, és az külön jó, ha meg is érti, miért szép, miért jó, mitől és hogyan olyan, amilyen. Ő azt mondja: „nem tudok úgy elmenni egy dallam mellett, hogy ne értsem meg azt teljes mértékben”. A Márai-füveskönyv írója tanulva akarja tanítani embertársait, tanulva a régiektől, a könyvekből, azokon keresztül az emberi szívből, az égi jelekből. Fehér Anikó füveskönyve úgyszintén. Kedvet akar csinálni másoknak is ehhez a kutatáshoz, gondolkodáshoz.
„Nem feltétlenül népzenekutatók kezébe szánom könyvemet, sokkal inkább a népzenét szerető, szabad, nyílt gondolkodású emberekébe. Jöjjenek velem dalolni és gondolkodni!”
Fehér Anikó oly mértékben kötelezte el magát a magyar népdallal, annak szeretetével, megismerésével, kutatásával, szépségeinek kifürkészésével és hirdetésével, hogy még a saját e-mail címe is így kezdődik: magyarnepdal. Micsoda megszállottságot sejtet ez már önmagában is, a szó legnemesebb értelmében!
Erről a megszállottságról, elhivatottságról, több évtizedes elköteleződésről, a téma és a szakma iránti szeretetről szól ez a Füveskönyv is. Ezt senki más nem írhatta volna meg így. Ez maga Fehér Anikó.
Mert benne van ebben a könyvben a bátyai néprajzkutató édesapa, Fehér Zoltán öröksége, a bátyai kisleány már gyermekkorban tudatosan végzett helyi folklórgyűjtése, benne van az egykori kertészeti egyetem néptánccsoportjában aktívan táncoló őstáncházas fiatal lány, a pesti zeneakadémista, a kórusvezető, a Duna TV és a Magyar Rádió híres, fontos, meghatározó népzenei műsorainak szerkesztő-műsorvezetője, a habilitált tudós asszony, a népzenekutató, a KÓTA-ban aktívan dolgozó, kórusokat és népdalköröket szakmai tanácsokkal ellátó szakértő, a Kodály-kultúrát nemzetközi szinten is hirdető, az MMA-nak sok érdekes konferenciát szervező és azokat kötetekbe szerkesztő, sokat publikáló kutató, fáradhatatlan, mindig tanuló, sokakat tanító és önmagán folytonosan átbucskázó, sokszor főnixmadárként feltámadó, kitartó, céltudatos, erős, okos nő, aki emellett a sokoldalú szakmai karrier mellett még ebédet és lekvárt főző feleség, háromgyermekes anya és unokáit magyar népdalokkal altató többszörös nagymama is.
Nos tehát, milyen is ennek a sokoldalú Fehér Anikónak a Füveskönyve? Sokoldalú.
Első írását a Covid-karantén alatti rendrakásnak köszönhetjük.
Akkor találta meg a Hogyan kell énekelni a magyar népdalokat? címmel, harminc éve készült kéziratát, mely rádióinterjúi alapján írt összefoglaló. A kérdés örök aktualitása és a meg-megújuló válaszlehetőségek arra késztették, hogy megismételje 30 év után a kérdést, „hiszen ahogyan minden más, az ízlés, az esztétikai normák is változnak időről időre. A népdal előadása, azaz színpadra vitele ráadásul nem természetes és nem is régi dolog. A népdal alapvetően nem azért van, hogy előadjuk. A népdal használati »tárgy«, eszköz, az életfenntartás része.” Népzenekutatókat, népdalénekeseket kérdezett a témáról, és akiket elért, köztük engem is, 2020-ban újra megkérdezett. A rövid válaszok sorakoztatása után egy híres moldvai csángó énekes asszonnyal, Rinda nénivel készült beszélgetését is közli. Természetesen nem akarja leszűrni egyetlen üdvözítő, mintává és egyetlen követendő utat mutatni a sokféle válaszból, a sok felkínált lehetőségből, amit a kérdezettek mondtak a magyar népdaléneklés hogyanjáról.
A második tanulmány a szépséget igyekszik megmutatni néhány magyar népdalban a népzenekutató eszköztárával, precizitásával. Különböző tájegységről válogat régi és új stílusú magyar népdalokat archív felvételekről.
Örömmel fedeztem fel Anikó válogatásában saját kedvenc énekeseimet is, így: a kalotaszegi sárvásári Márton Kata, a fedémesi Malvin néni (akinél Erdélyi Zsuzsa nénivel jártam először), vagy a lőrincrévi Karsai Zsigmond énekét. Anikó írásával most is tanítani, nevelni és dalolásra buzdítani akar, és ezzel tagadhatatlanul Kodály Zoltán nyomdokaiban jár. „Élvezzük az (egyszerű) dalokban rejlő hihetetlen hangnemi, formai kavalkádot, és a legőszintébb éneklésünk közben se felejtsük!”
A kötet harmadik tanulmánya a Kodály-gyakorlatok és az új stílusú magyar népdal kapcsolatáról szól.
A szerző áttekinti az új stílusú magyar népdal megítélését a népzenei rendszerekben főleg Bartók Béla, Kodály Zoltán, Járdányi Pál, Bereczky János munkái alapján. Majd Kodály kórusműveiben és pedagógiai műveiben vizsgálja meg az új stílusú népdalok előfordulását, igen alapos rendszerezéssel. Megállapítja, hogy „Kodály gyakorlatai között nem túl gyakori az új stílusú magyar népdal, kórusműveiben pedig kifejezetten kevés.”
A Füveskönyv talán szakmailag, módszertanilag legkidolgozottabb, legigényesebben megírt fejezete a következő: Népdalok Szőnyi Erzsébet A zenei írás-olvasás módszertana című munkájában.
Itt megidézve látjuk Fehér Anikót, a zeneakadémista diákot, amint Szőnyi Erzsébettől, az egyik legjelentősebb, legismertebb Kodály-tanítványtól tanult a karvezetés és középiskolai énektanár szakon. A mester és tanítvány közti folytonosság fonalát láthatjuk itt felragyogni Kodálytól Szőnyi Erzsébeten át Fehér Anikóig. E tanulmány igényessége, szakmai alapossága talán azzal is magyarázható, hogy szándéka szerint „Ez az írás, amely a tanárnő egyik legjelentősebb pedagógiai munkájának egy rendkívül fontos és meghatározó részét vizsgálja, főhajtás is egyben. Emlékezés arra a feledhetetlen személyiségre, akitől talán a legtöbbet tanultam a szakmámban.”
A tanulmány is kiemeli, hogy a Kodály nevéhez fűzött zenepedagógiai módszer kialakításában Szőnyi Erzsébetnek (mások mellett) rendkívül nagy szerepe volt. Fehér Anikó egy vele készült interjút hosszasan idézve bemutatja, hogy ő maga ezt hogy mesélte el.
Majd tanulmányában kifejti, magyar és nemzetközi anyagon is bemutatja, hogy „Szőnyi zeneszerzői munkásságában is nagy szerepe van a népzenének. Számos népdalfeldolgozása, népdalra épülő kompozíciója van”, majd a Szőnyi-füzetek népzenei anyagát elemzi rendkívül alapos szakmai igényességgel, adatolva mellékletekkel. Általában az egész kötetre jellemző a körültekintő, pontos szakirodalmi hivatkozás.
Az ötödik írás a magyar népzenében előforduló bibliai történetekről szól.
Itt a bátyai néprajzkutató édesapja vallásnéprajzi kutatásaira támaszkodva tárja elénk a közelmúltbeli, falusi vallásos társulatok életét, majd néhány – vallásos alapú, a bibliában is megjelenő – dallammal rendelkező történetről szól. Az egyik egy mulatónóta, amelyet leggyakrabban a lakodalmakban énekelnek, a Kánai menyegző, mely János evangéliumában található, a másik pedig egy gyermekeket okító tandal, ami a hittan tanítását segíti, a Katekizmus ének. Volly Istvánra és Bartókra hivatkozva rámutat, hogy ennek az éneknek szinte minden európai nyelven van variánsa, elterjedt nálunk is. Anikó szülőfalujában, Bátyán rác-horvát nyelven éneklik. Egy táblázatba szedve különböző helyeken előforduló variánsokat is bemutat a szerző.
A kötet zárófejezetének címe: Szomjas-Schiffert György magyar népzenetudományi munkássága kiadványai tükrében. Ez a kapcsolata is egy 80-as években készült interjúval kezdődött. Majd Anikó írta meg a lektori előszót egyik kötetéhez, a Lajozsmizsei népdalok és vallásos népének címűhöz. Szomjas-Schiffert György (1910–2004) etnomuzikológus, polihisztor. Volt ő jogi doktor, könyvtáros, magánének és zeneszerzés szakos, politikai okokból bebörtönzött és az MTA doktora. Népzenegyűjtést végzett a Kiskunságban és a Csallóközben, Finnországban, Lappföldön is, és összehasonlító zenefolklórral foglalkozott még cseh–morva–magyar vonatkozásban is.
Ahogy Anikó rámutat, Szomjas széles látókörű, újszerű gondolatainak hátterében ott érezhetjük a népzenetudomány XX. századi átalakulásának egész történetét.
Hisz a század közepétől megjelennek a XIX. századi hagyományos, leíró, gyűjtői attitűd mellett a népzenekutatásban is a társadalmi vizsgálatok, a népzene funkcionális jelenségeinek vizsgálata olyan terminológiákkal, mint pl. a népzene-szociológia, antropo-musicológia, népzene-biológia, néprajzi szociológia. De Szomjas-Schiffert már a gyűjtései miatt is különös tiszteletet érdemel, hisz csak a Kiskunságban mintegy 3500 dallamot gyűjtött, a Csallóközben 2000-et. Lappföldre a MTA támogatásával érkezett 1966-ban, ahol sámánénekeket kutatott is. Finnországi kutatásának eredményei csak 1996-ban jelentek meg.
Milyen érdekes, hogy Fehér Anikónak az első rádióinterjút már az 1980-as (!) években épp egy norvégiai finn kisebbség, a középskandináviában élő erdei finnek közt végzett terepmunkámról és a lappföldi joikukutatásaimról adtam. A lapp joiku műfaja korán rabul ejtett, és elmentem azt tanulmányozni a kaustineni népzenei központba egy többhetes lapp népzenei kurzusra – saami musikkin kurssi – majd fölmentem egészen a legészakibb finn tóra, az Inari jarvire, hogy élőben tanulmányozhassam a lapp joiku, az improvizatív népzenei műfaj működését. Ezekről a tanulmány- és kutatóutakról kérdezett akkor engem Fehér Anikó. Jó lenne meghallgatni most azokat a felvételeket! Akkor már természetesen ismertem Szomjas-Schiffert nevét és kutatásait, hisz a Zenetudományi Intézet archívumában is őrizték, de csak 1996-ban jelenhetett meg. Azóta több lemezemen is megtalálható énekeimben, éneklési módomban ezeknek a Finnországban gyűjtött, tanult lapp joikuknak a hatása.
Így lett kerek a kör. Így értünk körbe és össze egymással a népzene hullámain. Anikó Füveskönyvének utolsó tanulmánya elvezetett Anikóval való kapcsolatom kezdetéhez. Az Omega és az Alfa.
Ahogy a Márai-füveskönyv írója, e Népzenei füveskönyv írója is tanulva akarja tanítani embertársait, tanulva a régiektől, a könyvekből, azokon keresztül az emberi szívből, az égi jelekből. Teszi ő mindezt a magyar népdal megismertetése, megszerettetése szolgálatában. Tisztelet és köszönet jár érte! Forgassák sokan a Népzenei füveskönyvet, és tanuljanak belőle, váljék hasznukra, épülésükre!
A Népzenei füveskönyv című elektronikus kiadvány ITT olvasható.
Borítókép: Fehér Anikó népzenekutató, a Népzenei füveskönyv szerzője (Fotó: MMA MMKI)
