A Depeche Mode-ot a magyar közönség jól ismeri – nem a tegnapi volt az első koncertjük, ám ez volt az eddigi legnagyobb. Több mint négy évtizedes pályafutásuk önmagáért beszél, amelynek során szinte minden kislemezükkel a slágerlisták élére kerültek. Nem riadnak vissza a stílusváltásoktól: személyes megérzéseikre, késztetéseikre és a hallgatóik elvárásaira egyaránt figyelnek, miközben nem veszítik el a rájuk jellemző egyedi hangzást. Mindez lehetővé teszi számukra azt a fajta megújulást, ami miatt ennyi év után is nemcsak képesek megtölteni a Puskás Arénát Magyarországon is, hanem képesek olyan tömegpszichózist létrehozni, amely az arénát emberi méhkaptárrá változtatja. Tegnap este ugyanis együtt mozdult, együtt ugrált, együtt lélegzett 50-60 ezer ember. Egyszerre gyúltak fel a mobilok fényei a lírai pillanatoknál, s mindenki egy emberként ujjongott, amikor az énekes belekezdett tipikus helikoptertáncába.
A turné a Memento Mori, azaz emlékezz a halálra címet viseli, amely kettős jelentéssel bír. Az aktuális események által megihletve az új albumon még a Covid-járvány elején kezdtek el dolgozni a tagok. A stúdiólemez pedig Andrew Fletcher, a zenekar alapító billentyűse halálát követő évben jelent meg, amelyben ő már nem működött közre. Ám a duóvá lett zenészek egyfajta hommage-ként Andy Fletcherről is megemlékeznek a Memento Mori kapcsán.
Nagyjából kétórás műsort adtak, amelynek során nagyon kevés kiállás, szünet volt, s szerencsére tartózkodtak a nagy sztároknál gyakran előforduló beszédkényszertől is. Tényleg a zenéé volt a főszerep. A brit banda ebben pedig verhetetlen, és a hangosítás is a legjobbat hozta ki belőlük. A huszonhárom dalos setlistet egyetlen hamis hang nélkül énekelték végig, miközben az aréna padlója és a székek az ütem dübörgésével együtt rezonált.
A fantasztikus hangzást és előadást pedig nem szorították háttérbe a mostanában népszerű színpadi megoldások: nem volt se tűz, se konfetti, se egyéb csilivili komolytalankodás. A vizuált viszont nagyon tudatosan tervezték és illesztették a dalokhoz, amely által maga a koncert is egy óriási videóklipre hasonlított.
A színpadot egy óriási M betű uralta, ami utal a turné és az új lemez címét adó Memento Morira. Az M is LED-panelekből állt, valamint mögötte is ilyen felület volt, s a hangulatnak megfelelően néha egymással összhangban ugyanaz a kép ment a kijelzőkön, néha pedig különböző tartalmakat mutattak meg rajtuk. A színpad két szélén is helyet kapott két nagy kijelző, amelyeken általában az előadókat láthattuk. De mégsem mondható szokványosnak, amit a Depeche Mode koncertjén láthattunk. A zenekari tagokról készülő élő felvételeket is torzították, effektezték, és a zene ritmusára vágták be az egyes kijelzőkre. Míg az egyik dal alatt a háttér egészen olyan volt, mint egy régi képcsöves tévén befogott MTV-adás, úgy a következő dalnál már más színek, formák érvényesültek.
A látványt összességében a fekete-fehér élő és előre elkészített felvételek montázsa uralta, s ezek egyfajta eleganciát is kölcsönöztek az előadásnak. Az est egészét a jól felépített dramaturgia jellemezte, amelynek alapján a műsor három plusz egy részre osztható.
A bevezetőben a sodró ritmusú, melankolikus dallamú számok voltak túlsúlyban. Az első két dalt az új albumról választották (My cosmos is mine, Wagging tongue), míg az ezt követő, más albumokról való számok ezekhez illeszkedtek hangulatukban, hangzásukban. Erős, nagy előadói energiával megtámogatott kezdés volt ez, de azért érezhető volt, hogy már mindenki várta az ismerős, régi slágereket.
A váltás a hetedik dalnál következett be, ahol az énekes, Dave Gahan kirobbant a közönség sorai közé nyúló kifutószínpadra, ezzel elindítva az Everything counts című dalt. Az emberek minden kedvelt számnál egy emberként kiáltottak fel, s kezdtek táncolni vagy éppen csápolni.
A karizmatikus előadás közben a jóleső szellő enyhe esőillatot hozott a stadionba, ám szerencsére nem szakadt le az ég. A második szerkezeti egységben is felfedezhetők új dalok, mint például a My favourite stranger. Ezt a rövidebb szakaszt újból egy „hallgatós” rész váltotta fel, ahol helyet kapott például a Ghost again című, igazán jól sikerült szám az új albumról. Ezt néhány dallal később az Andrew Fletchernek dedikált World in my eyes követte, amit egykori zenésztársuk arcképe a kijelzőkön követett végig.
Ezután jöttek a bulis részek, ahol főleg a híres dalokból válogattak, így elhangzott például az Enjoy the silence is, ami a hivatalos program lezárása is volt egyben. A ráadásban a Just can't get enough és a Personal Jesus fokozta a végsőkig a hangulatot, ami után szűnni nem akaró tapssal búcsúztatták a bandát, amely már most tervezi a jövő évi nagy budapesti fellépést, méghozzá az MVM Dome-ban.
Borítókép: a Depeche Mode Budapesten (Fotó: MTI/Mohai Balázs)
