Nem, nem volt olyan, mint az eredeti, olyan már sosem lesz. Az 1983-as királydombi volt az első, a legjobb, a legemlékezetesebb, Vikidállal, Deák Bill-lel, Nagy Feróval, Varga Miklóssal, Sebestyén Mártával. Igaz, utóbbi kettő ekkor még csak hangban volt jelen. De számon kell-e kérni egy 2023-as rendezésen az eredetit? Nem érdemes, már csak azért sem, mert a kultikus művet egy olyan művész alkotta újra, akinek az egész életét végigkísérte az István, a király.
Novák Péter színházi szocializációjának szimbólumaként értelmezhető ez a rockopera, melynek számos interpretációját közvetlenül szereplőként, koreográfusként, illetve rendezőként is megélte. Ahogyan szülei által élete szerves részéve vált a folklór, úgy került szoros szakmai-érzelmi kapcsolatba a rockoperával is. Ez egyértelműen érződött a szombat esti előadáson. Határozott, és ami a legfontosabb, hogy a mai néző igényeit felmérő és kielégítő elképzelések mentén dolgozott, melynek eredményeképp egy igazán hiteles és élményszerű előadás született.
A produkció interaktív jellege már a jegyvásárláskor megmutatkozott, a néző ugyanis eldönthette, hogy az István- vagy a Koppány-szektorban szeretne-e ülni, de ugyanezen elgondolás mentén állójegyet is lehetett váltani a kék vagy a piros szektorba, ezzel vállalva, hogy az előadás bizonyos pontjain ők maguk is szereplővé válnak. A nézők aktivizálása olyannyira jól sikerült, hogy egy, már-már önkívületi állapotban táncoló rockoperafanra a biztonságiak szóltak rá, vélhetően azért, hogy ne vigye el a fókuszt az élőben is közvetített előadásról.
Azzal, hogy Novák ledöntötte a közönség és az előadók közötti áthatolhatatlannak hitt falat, a nézőtéren álló kétezer ember valóban együtt lélegezhetett a színészekkel, énekesekkel. A két szurkolótábor, akár egy focimeccsen, felváltva üvöltötte, hogy „Koppány!”, „István!”, de ugyanúgy énekelték egymás szólamait is. Így végeredményben eleget tettek a rendezői intenciónak, azaz, hogy a két ellentétes pólus összehozásával a szélsőségek helyett az összetartozás érzését próbáljuk erősíteni.
Az előadás legfelemelőbb pillanata az volt, amikor a többezres közönség világító telefonját az égbe emelve énekelte a legfontosabb üzenetet közvetítő dalt: »Adj békét, Uram!«
A hatfős rockzenekar, a szimfonikusok, valamint a gyermekkar mellett az előadás grandiózus jellegét a százhúsz fős tánckar adta meg igazán. Novák Péter ezzel tisztelgett az 1983-as bemutató, az egykori legendás táncház-találkozók, s egyben édesapja, Novák Ferenc „Tata” előtt. Olyan értelemben is hű maradt a forráshoz, hogy ő is vegyesen toborzott a csapatba színészeket, énekeseket. Minthogy ’83-ban sem volt könnyű feladat a zenészek és a prózai színészek eltérő kvalitásait összefésülni, itt sem lehetett az.
