Nem, nem volt olyan, mint az eredeti, olyan már sosem lesz. Az 1983-as királydombi volt az első, a legjobb, a legemlékezetesebb, Vikidállal, Deák Bill-lel, Nagy Feróval, Varga Miklóssal, Sebestyén Mártával. Igaz, utóbbi kettő ekkor még csak hangban volt jelen. De számon kell-e kérni egy 2023-as rendezésen az eredetit? Nem érdemes, már csak azért sem, mert a kultikus művet egy olyan művész alkotta újra, akinek az egész életét végigkísérte az István, a király.
Novák Péter színházi szocializációjának szimbólumaként értelmezhető ez a rockopera, melynek számos interpretációját közvetlenül szereplőként, koreográfusként, illetve rendezőként is megélte. Ahogyan szülei által élete szerves részéve vált a folklór, úgy került szoros szakmai-érzelmi kapcsolatba a rockoperával is. Ez egyértelműen érződött a szombat esti előadáson. Határozott, és ami a legfontosabb, hogy a mai néző igényeit felmérő és kielégítő elképzelések mentén dolgozott, melynek eredményeképp egy igazán hiteles és élményszerű előadás született.
A produkció interaktív jellege már a jegyvásárláskor megmutatkozott, a néző ugyanis eldönthette, hogy az István- vagy a Koppány-szektorban szeretne-e ülni, de ugyanezen elgondolás mentén állójegyet is lehetett váltani a kék vagy a piros szektorba, ezzel vállalva, hogy az előadás bizonyos pontjain ők maguk is szereplővé válnak. A nézők aktivizálása olyannyira jól sikerült, hogy egy, már-már önkívületi állapotban táncoló rockoperafanra a biztonságiak szóltak rá, vélhetően azért, hogy ne vigye el a fókuszt az élőben is közvetített előadásról.
Azzal, hogy Novák ledöntötte a közönség és az előadók közötti áthatolhatatlannak hitt falat, a nézőtéren álló kétezer ember valóban együtt lélegezhetett a színészekkel, énekesekkel. A két szurkolótábor, akár egy focimeccsen, felváltva üvöltötte, hogy „Koppány!”, „István!”, de ugyanúgy énekelték egymás szólamait is. Így végeredményben eleget tettek a rendezői intenciónak, azaz, hogy a két ellentétes pólus összehozásával a szélsőségek helyett az összetartozás érzését próbáljuk erősíteni.
Az előadás legfelemelőbb pillanata az volt, amikor a többezres közönség világító telefonját az égbe emelve énekelte a legfontosabb üzenetet közvetítő dalt: »Adj békét, Uram!«
A hatfős rockzenekar, a szimfonikusok, valamint a gyermekkar mellett az előadás grandiózus jellegét a százhúsz fős tánckar adta meg igazán. Novák Péter ezzel tisztelgett az 1983-as bemutató, az egykori legendás táncház-találkozók, s egyben édesapja, Novák Ferenc „Tata” előtt. Olyan értelemben is hű maradt a forráshoz, hogy ő is vegyesen toborzott a csapatba színészeket, énekeseket. Minthogy ’83-ban sem volt könnyű feladat a zenészek és a prózai színészek eltérő kvalitásait összefésülni, itt sem lehetett az.
Baricz Gergőt ugyan több rockformációban hallottuk már énekelni, és tisztában voltunk vele, hogy ez a karcos-rekedt hang jól illik majd Koppányhoz, az meglepetésként ért, hogy ilyen jól sikerült megformálnia a karaktert. Kevésbé mondható el ez Köteles Leanderről, aki gitárral a kezében, megbízhatóan és jól énekelt, de Torda karakteréhez nem sok köze volt. Koltai-Nagy Balázs minden szempontból telitalálatnak bizonyult: új perspektívából engedte látni Istvánt, egy töprengőbb, kevésbé magabiztos, de céljait világosan megfogalmazó férfi képe rajzolódott ki általa, emellett gyönyörűen, hiba nélkül énekelt.
A Vígszínház remek művésze, Orosz Ákos Asztrik szerepében a Hála néked, fejedelem! dallamai alatt talán túlságosan is lelazult, emiatt kettős érzéseket kelthetett a nézőben. Az énekes szerepekben kevésbé látható Schell Judit Saroltja erőteljes volt, Horányi Juli Gizellájára sem lehet panasz, Herczku Ágnes pedig nemzedékének egyik legjobb népdalénekesnőjeként mozgott otthonosan Réka szerepében. Sena Dagadu egészen sajátos színt vitt a produkcióba már csak azzal is, hogy nőként játszotta a Sámán szerepét. Az Irie Maffia énekesnője elképesztő energiával volt jelen a színpadon.
Novák Péter úgy fogalmazott korábban, hogy a 40. jubileumi előadással az ünneplés és nem a kísérletezgetés, direkt aktualizálás, üzengetés volt a célja, ez maradéktalanul sikerült. Értékes és élvezetes előadás született, amely újfent bebizonyította, hogy az István, a király egy olyan remekmű, amely magától értetődően válik kortárs értékké.
Borítókép: Koltai-Nagy Balázs István szerepében (Fotó: MTI/Lakatos Péter)
