– A véletlenek sorozata kellett ahhoz, hogy a német költészetet és értékeit felfedezzem, majd ezt követően, erőmhöz mérten, a fordításaimmal megpróbáljam közvetíteni – mondta a kezdeteket felelevenítve Szalki Bernáth Attila. – A költészet és a magyar nyelv, de minden nyelv iránti tisztelet, vonzalom erősen él bennem. Ezzel függ össze, hogy elkezdtem németből verseket fordítani. A döntő momentum Lator László dedikálása volt 2004-ben: „Bernáth Attilának, barátsággal és biztatásul: ne hagyja abba” – mondta a fordító, akinek mára tizenhat kötetben, a honlapján, két weblapon és nem utolsósorban a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvashatók a munkái. A Magyarul Bábelben portálon 2012-ben nyerte el Az év fordítója címet, a Magyar Újságírók Közössége 2016-ban Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjjal, 2020-ban a Magyar Kultúráért díjjal tüntette ki.
A műfordítás ma
– Kosztolányit idézve: „Műfordítani annyi, mint gúzsba kötötten táncolni.” Lackfi János szerint pedig a műfordítás betegség, akár a szerelem. Mégis sokan műveljük, mert ahogyan Madách Ádámja is mondja, szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét… – összegezte Szalki Bernáth Attila. Géher Istvánt idézve mutatta be a műfordító természetrajzát, aki A műfordítás ma című kötetében érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmet: „A műfordítói szakértelmet a közhiedelem tévesen azonosítja a »perfekt« nyelvtudással. Az igazság ezzel szemben, hogy a) a nagy fordítók nemegyszer gyatrán vagy épp sehogyse beszélik a nyelveket, amelyekből remekműveket ültetnek át, b) a nyelvtudás önmagában még szakszöveg fordításhoz sem elegendő. A műfordító szükségképp: irodalmár. A tehetség az, ami vele születik az emberrel. Van nyelvtehetség, és van irodalmi tehetség, és van – valahol a kettő szomszédságában – műfordítói tehetség.”
