Gyertyám homályosan lobog...

A Kiskunság szélén, a Duna bal partján fekvő hajdani mezőváros, Szalkszentmárton központjában áll a tekintélyes, fehérre meszelt falú vendégfogadó és mészárszék, amelyet Petőfi Sándor édesapja 1845–46-ig bérelt. Petőfi mai napig benne él a szalkiak szívében. Három alkotóval ismerkedünk meg utunk során, egyikük helyi, másikuk erdélyi, akik itt tevékenykednek, harmadik riportalanyunk pedig itt született, de Budapesten él és alkot. Falujuk iránti szeretetük, műveik révén hírnevének öregbítése köti össze az alkotókat.

A szemet gyönyörködtető szalki Fotó: Mirkó István

Petőfi a felvidéki utazása után, 1845. július 12-én érkezett először a szalki szülői házhoz. Ekkor született a ­megindítóan szép Fekete kenyér című, első itteni verse; egyébként költeményei alatt 110-szer olvasható születési helyként Szalkszentmárton neve. Itt írta a közismert Gyertyám homályosan lobog című versét is. A raktárként is használt épületet az ­1956-os forradalom után Majsai Károly fiatal tanár, később múzeum­igazgató közreműködésével sikerült úttörőotthonnak megnyerni. Hosszú éveken át kezük munkájával óvták, gondozták a házat, felélesztve ezzel elődeik Petőfi-szeretetét. 1972-től emlékmúzeum.

Az érzéseken nincs mit megmagyarázni

Szalki Bernáth Attila 84 éve itt született, de Pesten él és műfordítóként alkot. A megkülönböztetés szándékával választotta – szülőfaluja iránt érzett szeretete és tisztelete miatt – a Szalki előnevet. A költészetről mély nyomot nem az elemi iskolában megismert versek hagytak benne, hanem a szalki gyerekek körében oly gyakori csúfolódó „versezetek”. Talán az a bizonyos Petőfi-kultusz, a költészetre való nyitottság ide is – és mint mondja, szerencsére belé is – átszivárgott. Alig múlt 18 éves, amikor teljesen árva lett, ezt követően elhagyta szülőfaluját, melyhez mindmáig elszakíthatatlan érzelmi szálak kötik. – A falum iránti szeretetről Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmje jut eszembe: „Az érzéseken nincs mit megmagyarázni.” Igen, ezek valahonnan jönnek, aztán vagy elhalványulnak, vagy nem.

Szalki Bernáth Attila műfordító

Nagyon sok szeretetet kaptam Szalkon – mondja meghatottan. 1950-ben származása miatt nem engedték továbbtanulni. Emiatt gyűlöletet sohasem érzett, de keserűséget igen. Később munka mellett érettségizett, magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett az ELTE-n, majd itt egyetemi doktori címet 1975-ben. Küzdelmes élete során volt földműves, segédmunkás, gépkocsivezető, autó-, villanyszerelő és 25 évig szakmunkásképző iskolai tanár. 1971-től jelentek meg különböző lapokban prózai, publicisztikai írásai, melyek nagy részét a kilencvenes évek közepén három kötetbe gyűjtötte össze és adta ki.

A véletlenek sorozata kellett ahhoz, hogy a német költészet értékeit felfedezze, majd ezt követően fordításaival megpróbálja közvetíteni. A döntő momentum Lator László 2004-es dedikálása volt: „Bernáth Attilának, barátsággal és biztatásul: ne hagyja abba.” Így történt, hogy mára 14 kötetben, honlapján, két internetes portálon és nem utolsósorban a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvashatók fordításai. A Magyarul Bábelben portálon 2012-ben elnyerte Az év fordítója címet, a MÚK 2016-ban Petőfi Sándor Sajtószabadság-, 2020-ban a Magyar Kultúráért díjjal tüntette ki. Olykor azonban elgondolkodik: vajon van-e esélye, hogy a honi németektől, a német állam illetékeseitől is megkapja 15 éves műfordítói teljesítménye a figyelmet, és kellő körültekintés, mérlegelés után az értékarányos, adekvát visszacsatolást? – Most, hogy a 85. évem taposom, úgy érzem, testi, lelki állapotom legjobban az alábbi, Wilhelm Jensentől idézett epigrammának az üzenete fejezi ki: „A hűvös tavaszt kibírhatod, / nyáron lehet sok fényes napod, / A ősz termő, halk, s kék az ég / Mit akarsz évedtől többet még?”

Ég felé törő, lobogó formák

A település határát három oldalról is utast köszöntő művészi faragványok jelzik, melyek Bakos Gyula, a településen élő, erdélyi származású szobrász alkotásai, aki több nemzetközi kőfaragóverseny győztese. A falu harmadik utasköszöntő táblája a Szalki Fogadó szomszédságában található. Az avatóünnepségen, annak idején találóan méltatta Alföldy-Boruss Dániel helyi református lelkész az alkotót: „Bakos Gyula vár még a világhírnévre. Mi, ­szalkiak nem értjük a késlekedést, mivel ő a mi kis világunkban méltán híres, letette a névjegyét. Keze nyomán az élettelen, a kivágott, lombjától megfosztott fa új életre kel, bizonyítva ezzel a folytonos megújulás szükségét és lehetőségét. Alkotásában az a nagybetűs élet jelenik meg, az ég felé törő lobogó formák a reményteljes jövőt sugallják, hogy lesz aratás, kenyér, gyarapodás, lesz imádság.” Itt állunk a Szent Márton téren, ahol a szobrász több alkotása található. Egyik az Életfa, mely utal az életre, a halálra, az örök fejlődésre, a megújulásra. A faluban születő gyermekek neve kerül az ágaira, rámutatva arra, hogy ők nemcsak a szűk értelemben vett családjukhoz, hanem a falujukhoz is tartoznak. Szemet gyönyörködtető, egyben elgondolkodtató a fából faragott buszmegálló itt a téren. . – Időnként megkérdezik, mit ábrázol ez az alkotás? – mutatja be Bakos Gyula a művét. – Én is utólag értettem meg, mit akar mondani számomra, mert keresem a mintázatot erővonalak mentén haladva, csak közvetítő vagyok. Aki megtisztel, hogy megnézi és gondolkozik rajta, valamilyen kép kialakul benne, legalább annyit tud a műről, mint én.

A szemet gyönyörködtető, fából faragott szalki buszmegálló és alkotója, Bakos Gyula szobrászművész
Fotók: Mirkó István

Ami az ornamentumot illeti: számomra úgy tűnik, mintha két különböző térbeli forma állna egymás mellett. Egy férfi atribútumokat hordozó és egy női. A férfi esőernyőt tart a nő fölé, így állnak a buszmegállóban. A címe: Chandrasekhar határ. Hogy miért e cím? Mindig rajongtam a természettudományokért. Az alkotás készítése idején épp mélyebben próbáltam megérteni a kvantumfizika rejtelmeit, nagyon magas szintű matematikatudást igényel, ezért csak filozófiai szinten tudom magamba építeni. Bakos Gyula kőszobrásznak tartja magát. Mint mondja, mindig fontos volt számára, hogy az anyag formálásával fejezze ki magát. A faragást fával kezdte, majd kedvet kapott ahhoz, hogy kővel is kipróbálja magát. Saját örömére azonban csak ritkán farag, többnyire megrendeléseken dolgozik. – A kő sokkal drágább, mint a szobor. Ha faragom, akkor már nem ér semmit, mert nem vesznek szobrokat. Mostanában sírköveket faragok. Első síremlékem a testvéremnek készítettem 1993-ban, mikor fiatalon meghalt. Őt követték további alkotások, főleg szoborkompozíciók – piéta, elhunyt portréja. Jelentkezett egy igény olyan alkotásra, mely alternatívát jelent a megszokott sablon uniform síremlékkel szemben és kedvező árú. Kerestem a megoldást egy ilyen mű megalkotására. Így esett a választásom a hazánkban fellelhető természetes kövekre, melyek nagyon jó minőségű, időtálló kövek – összegez a szobrászművész.

Elfeledett arcok

A szalki fodrászüzletből már messziről hallatszik Czuczor Teca kacagása, ahogy közeledünk. Mesél, szórakoztatja a vendéget, közben jár a keze. Czuczor Teca pillanatok alatt az ember szívébe lopja magát természetességével, vidámságával. Fodrász, kántor, presbiter, polgárőr, önkormányzati képviselő, amatőr színész egy személyben. Családjának is jut még belőle, de hatalmas energiája révén maradandó alkotással gazdagította faluját. Azt gyűjti, ami eltűnik az idők folyamán: fényképeket, történeteket, melyekre az idősek még emlékeznek.

Czuczor Teca helytörténész

Folytatja a helytörténészi hagyományt szívvel-lélekkel, sőt könyvet adott ki és készül kiadni. Itt élek, mesÉlek című kötetében szalki történeteket elevenít fel gazdag képanyaggal az 1905 és 1965 közötti időszakból. Mihók Kinga a könyv méltatásában így ír: „Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy követhettem a könyv születését. Mindig vártam az újabb és újabb adag olvasnivalót, teljesen magával ragadott, és kiszakított a szürke hétköznapokból. Főleg azért, mert szinte hallottam, ahogy Teca meséli a történeteket. Az időseket emlékezésre és mesélésre sarkallja, a fiatalok pedig sok dolgot megérthetnek, ami nem volt érthető az »öregek« sztorijaiból, és valamelyest megismerhetnek egy egészen más világot, mint amiben most élünk.” Teca a kis fodrászüzletben kapcsolatba került a falu apraja-nagyjával, hallgatta történeteiket, megnézte a fényképeket, melyek előkerültek a táskák mélyéből. Aztán elkezdte feljegyezni ezeket. A téma iránti érdeklődésének kialakulásáról így mesél: – Egy képpel, egyetlen fotóval kezdődött, amely 1928-ból származik. Rajta anyai nagyanyám és nagyapám húsz másik fiatallal egy szüreti bálon. Még nem voltak egymás párjai. Papa alig 18, mama még nincs 15 éves. Közkinccsé tettem a képet egy közösségi oldalon, mire megindult az összehangolt nyomozás: ugyan ki lehet a többi arc? Pár hét múlva elkészült a névsor, sokan tettek hozzá gondolatot, emléket, biztatást, hogy jó ez a kis téli estés foglalkozás. Biztattak, közöljem a családi fotókat. Ezzel indult meg a lavina. A folytatás az lett, hogy másoktól is kaptam anyagot, volt hát miből gazdálkodni. Áradtak a fotók az albumokból, fiókok mélyéből, szekrények rejtekéből, hagyatékokból. Gyakran sajnos az elfeledett képeken senki nem volt ismerős, de sok segítséggel ennek is utána jártunk. Közös találgatások után megfejtettük az ismeretlen arcok rejtélyét, nagy örömet okozva ezzel annak, akitől kaptam a fotót. Észrevettem, hogy a képeket nemcsak az idősek és a leszármazottak nézegetik, hanem a fiatalokat is érdeklik a múlt emlékei. Sőt nemcsak időben, hanem térben is kiterjedt az elfeledett arcok nézegetésének szokása. Jönnek visszajelzések idegenbe szakadt falubeliektől – még Arizonából, Texasból, Mexikóból is Így elmondhatom, ez a könyv nem az én érdemem. Közösségünké, Szalkszentmártoné. Hiszen aki itt él, nem felejti el az ősöket, nem szégyelli származását, nem tagadja le mivoltát – hangsúlyozza a helytörténész.