A lét pásztorai és az ökológiai lábnyom

Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával beszélgettünk nemrég megjelent kötete, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár kapcsán.

Fotó: Éberling András

– Ha az irodalomhoz visszanyúlunk, talán könnyebben tudunk egymáshoz utakat találni. Milyen könyveket olvas mostanában?

– Nyáron elkezdtem Klebelsberg Kunó, Németh László, Csoóri Sándor köteteit (újra)olvasni. Több nyelven olvasok, de a magyarnak az az óriási versenyelőnye, hogy elképesztő mélységeket tud megnyitni és nagyon árnyaltan közelíti meg a dolgokat. Sokkal alkalmasabb lenne a filozofálásra, mint számos más európai nyelv, ám a gondolkodásmódunk nem filozofikus. Tényleg a nyelvünkben élünk. Ráadásul irodalomcentrikus a kultúránk, az irodalmon keresztül kerestük a válaszokat, így az, amit Nyugaton metafizikának hívnak, nálunk költészet. Jön József Attila, ír négy sort, és ezzel elmond mindent, amit Martin Heidegger több száz oldalon keresztül fejteget. Mindez egészen addig működött is, míg értettük, műveltük és gazdagítottuk a nyelvünket. De most, ahogy szegényedik a magyar nyelv, az angol nyelv pedig eluralja a világot, tehát ez válik a kultúra nyelvévé is, a meg nem értés egyre szembetűnőbb. A nyelvi szegénység egyfajta felületességhez vezet, ráadásul a médiafogyasztási szokásaink is megváltoztak: folyamatosan pörgetünk, információzuhatagban veszünk el, nincs időnk lelassulni, elmélyülni. Emellett gyorsan hozunk zsigeri ítéleteket, többnyire moralizáló módon, így azonban az értelmes vita lehetősége is eltűnik. Vagyis ami felé Kazinczy és kora kinyitotta valamikor a magyar nyelvet, az bezárulhat – de nincs helyette más.

– Van erre a helyzetre példa ön szerint?

– Egyes skandináv országokban már nyelvcsere is történt, ott például a tudomány nyelve már az angol. Ez itt még nem fenyeget, inkább afelé haladunk, hogy nem lesznek érvényes világmagyarázataink. Egy idős professzortól hallottam, hogy a kortárs magyar líra kilencven százaléka ötlettelen, gondolattalan és nyelvben szegény. Ez a jelenség pedig a világ megértése elől zár el bennünket, kiszolgáltatottá tesz. 

Pedig az együvé tartozás érzetét az anyanyelvi kultúra meg tudja tartani.

Mégis kérdés számomra, hogy nemzettársként tudunk-e gondolni azokra, akik a valamikori Magyar Királyság területén születtek? Eddig a nemzetpolitika ebbe az irányba haladt, de most ezt újra és újra el kell mondani.

– Hogyan őrizzük meg önmagunkat?

– A kulcsszó a közösség. Gyakran idézem: „A szabadsághoz minimum két ember kell, egyedül az ember nem lehet szabad, legfeljebb magányos.” Ezt miniszterelnök úr mondta az egyik beszédében és megragadt bennem, mert lényeglátó mondat. Amikor tehát a szabadságról beszélünk, akkor közösségekről beszélünk. Kölcseytől Bibóig mindenki konszenzuálisan azt gondolta a magyar eszmetörténetben, hogy az általunk megélhető közösség a nemzethatárig terjed. Ezen túlmenően túl általánossá válik, egyre kevesebb a közös kód. Magyarként nem nagyon érezhetem felelősnek magam Lipót belga császár kongói rémtetteiért, bár ő is európai, keresztény és fehér bőrű, mint én. Én nem érzem a felelősséget aziránt, amit ő gyarmatosítóként Afrikában tett. De a mai fősodratú média kódexe szerint bűnös vagyok. Ami pedig a határokat illeti: beszélünk határon túli magyarokról, ami közigazgatási szempontból igaz, ám kulturális szempontból nincs erre a kifejezésre okunk. Mégis a jelenlegi kartográfiai országhatár mentális határrá merevedett a közbeszédben: határon túli színház, határon túli irodalom és a többi. Milyen határon van túl egy székelyudvarhelyi költő vagy egy szabadkai színész?

– Mi lenne ön szerint a megoldás? A hitet kellene újra megtalálni, ahogyan erről a Rendhagyó hazaszótárban ír?

– Ez inkább a nemzeti identitás kérdése. Persze ha ma valaki büszkén vállalja a nemzeti identitását, akkor arra rásütik, hogy nacionalista. Pedig ha én vállalom, ami vagyok, azzal nem rekesztek ki másokat semmiből. A transzcendencia kérdése azonban már messzebbre visz. A mai poszthumanista világban az ember nem a lét pásztora, aki vigyáz a teremtett világra, hanem egy ökológiai lábnyom, a gyermeke pedig nem az élet értelme, hanem az ökológiai lábnyom növelése. A klímaszorongás jelentős része arról szól, hogy mi, emberek vagyunk felelősek a globális felmelegedésért. A klímaszorongók pedig a legszennyezőbb, vagyis tengeri szállítási útvonalon érkező, a Távol-Keleten egyik legnagyobb ökológiai lábnyommal készülő tárgyon, az okostelefonon posztolnak a témában és hibáztatják ezért a helyzetért azt a generációt, amelyik lehetővé tette nekik ezt a technológiát. Ezt így hogy lehet összeegyeztetni? Abszurd. Anno a felvilágosodással száműztük Istent a világunkból és a ráció mindenhatóságát hirdettük, de csak kiderült, hogy az Észvallás papjaiként nem tudunk a Teremtő helyébe lépni. Az ember nem másik Isten. Ráadásul döbbenetes élménye az emberiségnek, hogy a világegyetem közömbös velünk szemben. A klímaváltozás csak a mi számunkra tragédia. Világegyetemi léptékben teljesen mindegy, hogy létezünk-e. Ráadásul – és ezt is mostanában kezdjük megérteni – nem az élet került veszélybe, hanem a Föld az emberi számára válik élhetetlenné. Valamilyen élet lesz a Földön, legfeljebb nem emberi. Tehát vagy azt mondjuk, hogy egy még földtörténeti horizonton is csak egy rövid intermezzo az emberiség földi léte, vagy pedig hiszünk abban, hogy van egy felettünk lévő jóval nagyobb erő, ami megtart bennünket, és aminek a képmásaiként felelősséget kell vállalnunk. 

Nem áldozatok vagyunk és nem pusztán bűnösök, hanem a lét pásztorai. Ebből következhet értelmes cselekvés.

Kereszténynek és nemzetinek lenni élhető élet. Ökológiai lábnyomnak lenni nem értelmes élet. Az egy számszerűsíthető hiba.

– A Kéket kékért című regényében azonban áldozatokról olvasunk. Egy torz társadalom áldozatairól, akik kapcsán Wass Albert A funtineli boszorkány című regénye is eszünkbe juthat.

– Abban a regényben azt próbáltam ki, hogy milyen lesz az a világ, amelyből kivesszük a szeretet. A transzcendenciához való visszatalálás azonban a keresztények szempontjából a szeretetről szól. A regényben kialakított kis magánmitológiából kimetszettem az Újszövetség Istenét, csak az Ószövetség bosszúálló Istenét hagytam benne. Mit mondjak, eléggé meglepő következmények származtak ebből a regényvilágban. És ami elgondolkodtatott, hogy olyan nagyon nem különbözött az általam megélt valóságtól. Ugyanakkor zsigeri székely vagyok, jól ismerem és szeretem azt a maga módján vad földet, annak kulturális sajátosságait. Szóval el akartam mondani magunkról egy olyan történetet, ami túlmutat a csillagszemű Ábelek romantizált képén. Ez a könyv ráadásul a 40. születésnapomra íródott. Ez az életkor egy férfi számára tragédia, hiszen ugyan még nem az életközépi válság ideje, de már tudjuk, hogy valószínűleg kevesebb van hátra, mint amennyit addig éltünk.

Fotó: Éberling András

– Az irodalom mellett a zene mekkora helyet foglal el az életében?

– Számomra a zene közvetlen bizonyíték Isten létére, mert csak úgy „van”. Annyira csodálatos, meg tud szólítani, meg tud érinteni mindenkit. Ha ehhez a csodához hozzájárulhatunk, az felemeli az embert, és a mentális egészség megőrzéséhez is hozzájárul. Gyermekként véletlenül sodródtam bele a zenészi létbe. De nem győzök elég hálásnak lenni érte, mert három dolgot tanultam meg így: 1. a sikerért dolgozni kell, nagyon sokat kell napi szinten gyakorolni; 2. ha elront az ember valamit, azt hallani fogják; 3. ám ha sikerül jól játszani és figyelünk egymásra, akkor megszületik a csoda. Bárhogy alakuljon is, két dolog biztosan mindig megmaradna az életemben, a zene és az olvasás. A zenélésről mint hobbiról nem akarok lemondani. Épp koncertre készülünk a Loyal Apples’ Club zenekarral, s olyan magyar rockslágerekkel lépünk majd fel, amelyekről azt gondoljuk a zenekar tagjaival, hogy azokat a számokat akár Petőfi is írhatta volna, ha a XX. században született volna. Ezzel azt akartuk demonstrálni, hogy ahogyan a magyar irodalom jelentős része, úgy a magyar könnyűzenei kultúra is „Petőfiék köpönyegéből” bújt elő. A szabadságszeretet, a lázadás mind-mind részei ezeknek, s a majdnem száz dal közül – az Illéstől a Tankcsapdáig bezárólag – tizenkilencet válogattunk ki, a koncerten ezek mellett saját számok és Petőfi-versek is elhangzanak majd. A Loyal Apples’ Club neve is irodalmi kötődésű: a Hűséges Almák Klubja fordítása, ami Rejtő Jenő egyik regényéből származik.

– És hogy a könnyűzene se maradjon ki, úgy tudni, terveztek egy életrajzi kötetet Little G Weevillel is. Megszületik még az ominózus mű?

– Valami lett belőle. De érdekesen alakult a közös munkánk. Little G Weevil az egyetlen olyan európai, ráadásul fehér fiú, aki megnyerte az amerikai nemzetközi bluesversenyt, a Nemzetközi blueskihívást. Kitartását, szorgalmát példaértékűnek tartottam és szeretem a zenéjét is. Amerikából hazatérve kitalálta, hogy szeretne egy életrajzi könyvet, aminek megírására felkért engem. Elvállaltam, készítettük az interjúkat, ám mivel rengeteg munkám volt immár a Petőfi Irodalmi Múzeumban, azt javasoltam, hogy mondja fel egy magnóra az életét saját maga. Ezt egy hétvégén elkészítette, néhány üveg bor társaságában. A hangfelvételről készített, gépelt leiratot nem sokkal ezután átadtam neki, mondván, hogy nem kellek ide én, mert megírta a saját könyvét. Zseniálisan őszinte szöveg született, ám az a könyv, ami végül megjelent az életéről, eltér ettől. Várom a pillanatot, hogy „a rendezői verziót” majd az orra alá dughassam. Ugyanakkor elkezdtünk együtt dolgozni a könnyűzenei stratégia kapcsán is, csak aztán a Covid-járvány és a háború közbeszólt. Egyelőre sajnos anyagi forrásunk éppen arra van, hogy a Kárpát-medencei építkezést szűkebben szolgáljuk, de a nagy nemzetközi projektek most pihennek. Személyes, jó kapcsolatunk megmaradt, új albumát a megjelenés előtt meghallgathattam, véleményeztem. Szerintem Little G Weevil egy értékes kulturális „brand”, ám rétegzenét játszik, az igényes blues kedvelőinek tábora tudja őt értékelni. Emiatt kevésbé ismert talán, de úgy érzem, akiket megszólít, azok jobb emberként mennek haza a koncertjéről.

– Szabadidejében nemcsak a zenének, hanem talán a sportnak is helye van. Melyik csapatnak szurkol?

– Sokat fociztam gyerekkoromban, máig ez maradt a szerelem számomra. Hűséges típus vagyok, évtizedek óta a Barcelona a mindenem, függetlenül attól, hogyan megy a szekér nekik. Már amennyiben klubcsapatról van szó. Mert ha Európa- vagy világbajnokságról beszélünk, akkor viszont nem kérdés, a magyar válogatottnak szurkol az egész család. Fölvesszük a címeres mezt, és úgy nézzük a meccseket, ez becsületbeli ügy nálunk is.

Borítókép: Demeter Szilárd (Fotó: Éberling András)