Kazinczy Ferenc élete a remekmű

Kazinczy a maga korában íróként, irodalomszervezőként, politikai szereplőként, a nyilvánosság igénylőjeként és előmozdítójaként, sőt magán- és közerkölcsi tekintélyként is elsőrangú teljesítményt nyújtott.

Az évente négyszer megjelenő Irodalmi Magazin nem aprózza el magát: a megjelenési sűrűség szépen hozza magával a magas minőség ígéretét – és a lehető legszebben teljesíti is be azt. Az aktuális lapszám témája Kazinczy Ferenc, akire ugyancsak ráfért már a leporolás, így a szerző születésének 260. évfordulója alkalmából a lap szerkesztői összegyűjtöttek mindenkit, aki érdemben foglalkozik vagy foglalkozott Kazinczyval, és vagy megszólaltatták őket egy-egy igen érdekes és míves interjúban, vagy lehetővé tették számukra, hogy a Kazinczy-kutatás érdekesebbnél érdekesebb leágazásainak tapasztalatát megoszthassák az olvasókkal. Mint az előszóban olvashatjuk: „Összeállításunkkal kapcsolódunk ahhoz az utóbbi évtizedekben kialakult értelmezéstörténeti irányhoz, amely a kultikus tiszteleten alapuló és Kazinczy jelentőségét elsősorban a nyelvújításhoz csatoló nézet helyett az életmű sokoldalúbb megközelítésére ad lehetőséget.”

Én mégis egy nyelvújításhoz köthető szóval indítok… Kazinczy – akinek többek között a „féltékeny” szavunkat köszönhetjük 1805-ből (hát van ennél szebben képzett szó? van, de ez is nagyon szép…) – megosztó személyisége „ma is tud rokon- és ellenszenvet kiváltani irodalmárkörökben, miközben neve és munkássága egyre kevésbé képes valódi tartalmat felidézni az átlagos műveltségű, érettségizett nemzedékek emlékeiből”, állítja Granasztói Olga irodalomtörténész, aki a Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport munkatársa, és Kazinczy kiadatlan kéziratos feljegyzéseit rendezi sajtó alá. Pedig – mint Margócsy István megállapítja – „Kazinczy a maga korában íróként, irodalomszervezőként, politikai szereplőként, a nyilvánosság igénylőjeként és előmozdítójaként, sőt magán- és közerkölcsi tekintélyként is oly elsőrangú teljesítményt nyújtott, ami szinte párját ritkítja”.

Nagyon fontos megemlíteni, hogy ezt a hatalmas munkát és életművet rendkívüli teherbírással, olykor magát túlvállalva (kilencszobásra tervezett házát még bevakolni sem volt pénze sokáig) végezte; igen magas kort ért meg, ami akkoriban szintén szokatlan volt, és külön említést érdemel, hogy fogságának szenvedései sem tudták megtörni és felőrölni, a börtönévek nem ártottak neki: sem a fogságban töltött évek alatt, sem szabadulása után nem voltak felismerhetők rajta a börtönpszichózis tünetei. Ezt a szakértők azzal magyarázzák, hogy a börtönben is végig dolgozott, jegyzeteket készített későbbi nagyszabású munkáihoz, „a fogság tapasztalatának feldolgozását és a személyiség megroppanásának elkerülését a helyzetre való tudatos reflexió jelentősen elősegítette” – állítja Szilágyi Márton a Fogságom naplója mint a börtönlét elviselésének dokumentuma című tanulmányában.

Rengeteg információ, hasznos és a látókört, tudást szélesítő tanulmány és cikk található a lapban, nem beszélve a kitűnő válogatásról a primer szövegekből. A végén egy másik klasszikust emelnék ki – Kosztolányi a maga szokott éleslátásával és szenvedélyes méltatásával állapítja meg a következőket: „Nem tudok tőle idézni semmiféle halhatatlant, még csak sorokat sem. Szonettjei, melyeket egy ötvös türelmével és szenvedélyével csiszolgatott, közben bizony megrozsdásodtak. Hajdan elmés epigrammáinak éle eltompult. Fordításain is átrohant az idő… […] Vannak kis írók, akik nagyot alkottak. Egy-egy tömör költeményük dacol a századokkal, s belezeng az örökkévalóságba. Kazinczy nem tartozik közéjük. Semmi ilyesmit nem teremtett. Mégis nagy, maradandó alkotások nélkül is óriási. Körötte úgyszólván minden elveszett, megsemmisült, de áthasonult életté, bennünk él, lüktet tovább. Nincs remekműve. Élete a remekmű.”

Irodalmi Magazin. Kazinczy. 2019/IV.