Az évente négyszer megjelenő Irodalmi Magazin nem aprózza el magát: a megjelenési sűrűség szépen hozza magával a magas minőség ígéretét – és a lehető legszebben teljesíti is be azt. Az aktuális lapszám témája Kazinczy Ferenc, akire ugyancsak ráfért már a leporolás, így a szerző születésének 260. évfordulója alkalmából a lap szerkesztői összegyűjtöttek mindenkit, aki érdemben foglalkozik vagy foglalkozott Kazinczyval, és vagy megszólaltatták őket egy-egy igen érdekes és míves interjúban, vagy lehetővé tették számukra, hogy a Kazinczy-kutatás érdekesebbnél érdekesebb leágazásainak tapasztalatát megoszthassák az olvasókkal. Mint az előszóban olvashatjuk: „Összeállításunkkal kapcsolódunk ahhoz az utóbbi évtizedekben kialakult értelmezéstörténeti irányhoz, amely a kultikus tiszteleten alapuló és Kazinczy jelentőségét elsősorban a nyelvújításhoz csatoló nézet helyett az életmű sokoldalúbb megközelítésére ad lehetőséget.”
Én mégis egy nyelvújításhoz köthető szóval indítok… Kazinczy – akinek többek között a „féltékeny” szavunkat köszönhetjük 1805-ből (hát van ennél szebben képzett szó? van, de ez is nagyon szép…) – megosztó személyisége „ma is tud rokon- és ellenszenvet kiváltani irodalmárkörökben, miközben neve és munkássága egyre kevésbé képes valódi tartalmat felidézni az átlagos műveltségű, érettségizett nemzedékek emlékeiből”, állítja Granasztói Olga irodalomtörténész, aki a Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport munkatársa, és Kazinczy kiadatlan kéziratos feljegyzéseit rendezi sajtó alá. Pedig – mint Margócsy István megállapítja – „Kazinczy a maga korában íróként, irodalomszervezőként, politikai szereplőként, a nyilvánosság igénylőjeként és előmozdítójaként, sőt magán- és közerkölcsi tekintélyként is oly elsőrangú teljesítményt nyújtott, ami szinte párját ritkítja”.
Nagyon fontos megemlíteni, hogy ezt a hatalmas munkát és életművet rendkívüli teherbírással, olykor magát túlvállalva (kilencszobásra tervezett házát még bevakolni sem volt pénze sokáig) végezte; igen magas kort ért meg, ami akkoriban szintén szokatlan volt, és külön említést érdemel, hogy fogságának szenvedései sem tudták megtörni és felőrölni, a börtönévek nem ártottak neki: sem a fogságban töltött évek alatt, sem szabadulása után nem voltak felismerhetők rajta a börtönpszichózis tünetei. Ezt a szakértők azzal magyarázzák, hogy a börtönben is végig dolgozott, jegyzeteket készített későbbi nagyszabású munkáihoz, „a fogság tapasztalatának feldolgozását és a személyiség megroppanásának elkerülését a helyzetre való tudatos reflexió jelentősen elősegítette” – állítja Szilágyi Márton a Fogságom naplója mint a börtönlét elviselésének dokumentuma című tanulmányában.
