Én magam is szenzitív ember vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy az, hogy ki mit érez, az szubjektív, elidegeníthetetlen és tiszteletben kell tartani. Abban is biztos vagyok, hogy volt olyan személy, akit édesapám megbántott élete során. Mint ahogy abban is, hogy sosem bántott, sosem volt szándékos. Az apám egész élete arról szólt, hogy adott: a közönségnek a zenéjével, a fiataloknak az iskola megalapításával, az oktatni vágyó zenészeknek a lehetőséggel, hogy taníthassanak. Szellemisége tovább él az iskolában.
Az édesapám, az alapító társai és az iskola tanárai egy kölcsönös tiszteleten alapuló, összetartó közösséget hoztak létre, amely az elmúlt 25 évben folyamatosan gyarapodott - egyedülálló módon a szakmában.
Ő egy jelenség volt, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Volt, aki rögtön tudta ezt szeretni benne, és volt, aki sosem. És igen, tudott karcos, akár durva is lenni, de ehhez hozzátartozik, hogy egy másik generáció tagja volt, egy durva szubkultúrából, akinek nagyon sok mindenen át kellett mennie ahhoz, hogy megteremthesse, amit létre akart hozni. Mind a zenei pályája során, mind az iskola létrehozásakor, s utána is, rengeteg olyan szituáció volt, ahol arra volt szükség, hogy határozott legyen.
Ha bárkit is megbántott, és ezt jelezték neki, tudott bocsánatot kérni, és tudott megbocsátani is. Az iskolában is mindig, mindenkinek segített, mindig minden vizsgán személyesen jelen volt. Ha volt olyan diák, akinek nem futotta ételre, meghívta ebédre, mindezt úgy, hogy ne legyen kellemetlen a szituáció egyiküknek sem. Ha volt olyan diák, akinek orvosi ellátásra volt szüksége akár egy enyhe nátha miatt is, minden kapcsolatát bevetette, hogy segítsen. Volt olyan, hogy baleset érte valamelyik tanulót, elsőként volt a helyszínen és segített bármiben - s ugyanígy segített a kollégáknak, de jóformán bárkinek. Az irodája ajtaja mindig nyitva volt és bárki bemehetett.
Ebben nőttem fel, minden napom arról szólt, hogy ezt a fajta közösségi életformát láttam magam előtt példaként.
Mindent megtett a „kicsikéi”-ért, mert neki mindenki a kicsikéje volt - fiú, lány, férfi és nő egyaránt. 2021 októberi búcsúztatásán is el tudtam mondani, hogy nekem rengeteg testvérem volt, ő minden diákjának apja volt egy kicsit. És igen, ezzel együtt tudott nagyon nyers, őszinte is lenni és volt, érthetően, aki ezt nem tudta elfogadni, akinek ez túlzó volt.
A nemrég megjelent cikkel kapcsolatban azt sajnálom, egyrészről meg sem próbál pártatlan, elfogulatlan vagy kiegyensúlyozott lenni - ami alapkövetelmény lenne, különösen egy ilyen minden szempontból érzékeny téma esetében. Másrészről pedig, hogy esély sincs a szembesítésre, nem tudja már sem megvédeni magát, lehetőség sincs a megbocsátásra.
Borítókép: Póka Egon koncert közben Tátrai Tiborral és Tornóczky Ferenccel (Fotó: Szigetváry Zsolt)
