Ők világvége-lemeznek aposztrofálják, „szövegileg, legalábbis az első négy számig, aztán a maradék három meg személyesebb vizekre evez”, fogalmaz Undos, és valóban súlyos sorokkal indít a banda rögtön az első, Perfect Prophet (Tökéletes próféta) című dalban: I tried to warn everyone / Nothing is new under the sun / Desperate suffocation / It’s my turn to hurt you, ami annyit tesz: Próbáltam figyelmeztetni mindenkit / Nincs új a nap alatt / Kétségbeesett fulladozás / Most rajtam a sor, hogy bántsalak. A következő track (Black God) fekete istene sem kecsegtet semmi jóval – If you think there’s still hope / You couldn't be more wrong than that / What you see, is just a rope / Don't have to wait too long for death. Azaz: Ha úgy gondolod, hogy van még remény / Nem is tévedhetnél nagyobbat / Amit látsz, az csak egy kötél / Nem kell túl sokáig várnod a halálra. Nem idézünk tovább, talán ennyiből is átsejlik, hogy a szövegek épp annyira borúsak, mint a minket körülvevő, elhasznált világ.
A többrétegű szövegekhez jól illeszkedik a GMW-től megszokott komplex zenei világ, amit többnyire Faith No More-osnak, Mars Voltá-snak, Queens of The Stone Age-esnek, vagy csak szimplán grunge-osnak szoktak mondani. Nekem egyik sem ugrott be az új anyag hallgatásakor (a Mastodon sem a Black God hallgatása közben), csak az, hogy
az Eulogy egy hamisítatlan GMW-album, régi hangulatokkal és zenei megoldásokkal, de sokkal egységesebb, kerekebb és kiforrottabb formában.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az előző albumok ne lettek volna egyben, sőt azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, a zenekar bemutatkozó, Aeons nevű lemeze – a maga gyerekbetegségeivel és töménységével együtt is – überelhetetlen.
A betegségeket kinőve és a kis szünetet is beiktatva a srácok most harmonikusabban léteznek együtt (legalábbis az Eulogy ezt érezteti a hallgatóval), ebben persze közrejátszhat az indulásuk óta eltelt csaknem tizenöt év is. Negyven pluszosként, érettebb aggyal, talán kicsit más attitűddel, az egókat visszafogva, demokratikusabban állnak hozzá a közös munkához, az alkotói folyamathoz, és ez valóban érezhető. De hogy a dalokról is essen szó, a Perfect Prophet szuper választás volt az albumindításhoz, első hallgatáskor annyit írtam fel, hogy hamar beszippant, visz magával a vokál, és hogy táncolható (ez utóbbi jelző megmosolygtató lehet egy rockzenekar esetében, de tényleg jólesik jobbra-balra ringatózni rá), a Black God egy klasszikus GMW-dal, lágy vokálból átcsapó Undos-üvöltéssel, szétfeszítő, bitang riffekkel. Kiemelkedő könnyed kilencperces hosszával a Despise the Protagonist is, Mohácsi Matyi kemény basszusával, a kreatív dobfutamokkal és az építkező gitárszólamokkal, és ami a legjobb, hogy az ilyen „agyasabb” opuszok mellett simán megfér egy, a zongorajátékot a fókuszba helyező (bravó Hegyi Áronnak), finom jazzes nóta is, mint az albumzáró Ars Moriendi.
Az Eulogy tehát egy nagyon színes, de mégsem csapongó, letisztult anyag, alig várjuk, hogy élőben is hallhassuk. A lemezbemutató gyönyörű koncerthelyszínen, a Magyar Zene Házában lesz november 18-án.
Borítókép: A Grand Mexican Warlock november 18-án a Magyar Zene Házában mutatja be új albumát (Fotó: Kósa Péter)
