Az 1904 novemberében bemutatott János vitéz daljáték rendkívül gyorsan meghódította a magyarországi zenés színpadokat. Petőfi Sándor elbeszélő költeményéhez Bakonyi Károly szövegkönyvet, Heltai Jenő verseket írt. A zenéért pedig Kacsóh Pongrác, az akkor még kezdő komponista felelt. A Király Színház színpada óta hatalmas karriert befutott darab ősváltozatát az előző évadban a Magyar Állami Operaház Szabó Máté rendezésében tűzte műsorra.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
János vitéz az Erkel Színházban
„Egy rózsaszál szebben beszél…” – bizonyára mindannyiunk számára ismerős sorok ezek, csakúgy, mint például az „Az én nevem, az én nevem, Kukorica, Kukorica János…” kezdetű dalrészlet is. Nemcsak a szöveg, de a dallama is ismerős, csakúgy, mint a János vitéz egész története. Ez viszont kétélű: a darab ismertsége egyszerre lehet előny és hátrány is. Tucatnyi elvárás és a zenés színházi kánon által sikeresnek bélyegzett rendezések és alakítások árnyékában kell valami mást, valami egyedit alkotni. Szabó Máté rendezőnek „az alapanyag” még adott volt, hiszen nemcsak a szövetkönyvben eszközöltek változásokat, hanem időközben előkerült a darab zenei ősverziója, ami nem mást, mint egy egyszerűbb hangszerelést jelent. Ennek a ténye mindenesetre felerősítette a várakozás izgalmát a János vitéz-rajongókban. Az előadás tavasszal debütált, de 2023 őszén, ha csak rövid időre is, visszatért az Erkel Színházba. Az előadásnak több évforduló ad még nagyobb aktualitást: Petőfi Sándor születésének kétszázadik, Kacsóh Pongrác születésének százötvenedik évfordulója.
Az mindig egy különös atmoszférát teremt, ha a nézőtéren a gyermekek száma hatványozottan több a szokásosnál. A János vitéz egy ilyen előadás, akármelyik színház is tűzi műsorára. Meséjének ugyanis megannyi rétege van: elgondolkodtatja és szórakoztatja, olykor megríkatja a gyermekeket, de értelmet és mélységet talál benne a felnőtt befogadó is. Ehhez pedig Szabó Máté rendezésében pazar látványvilág társul: Horesnyi Balázs díszlettervei és Füzér Anni jelmezei a mesei világ varázsába elegánsan csempézték be az illúziómentes valóságot.
János vitéz (Boncsér Gergely) és Iluska (Kálnay Zsófia). Fotó: Nagy Attila
Végletek között
Kálnay Zsófia Iluskát alakítja, s érződik, hogy a szerepformálása nagyban merít Iluska traumájából, voltaképpen abból, hogy mostohájával egyfajta bántalmazó kapcsolatban él. Erőlködés nélkül hozza a lány tisztaságából eredő finomságot. Éneke légies, nyugtató, valódi tündér, s nemcsak Tündérországban, nemcsak habos-babos rózsaszirom-ruhakölteményben, hanem egyszerű öltözékben, mezítlábas leányként is. Ugyanis nem a külcsín, hanem a kedvessége, a Jancsi iránt érzett igaz szerelme emeli a tömegből.
Boncsér Gergely János vitéze nagy utat jár be – s nem csupán fizikai értelemben – a boldogság és a kétségbeesés (mint két véglet) között. Iluska iránt érzett szerelme és a hazaszeretete alapjaiban határozza meg a döntéseit: rang és pompa helyett a számára igazat és szépet választja. De Bagó, akit Sándor Csaba formál meg, szintén nagy utat jár be, csak ő a szerelem és a féltékenység tengelyén. Ezenfelül rendkívül szórakoztató a francia királykisasszony, azaz Szemere Zita játéka, de egyben nehéz feladat is, hiszen néhány jelenet alatt kell felnőnie, s elengedni a nagyon várt hőst, az igazi férfit.
A hazatalálás öröme
A díszlet és az animáció is azt az érzetet keltik, mintha egy kis színházi makettben játszódna a mese.
Egy-egy monumentális díszletelem (például bicska, bögre, ló, hintaló) beemelése valójában az arányokkal való rendkívül látványos játék (és egyben maradandó élmény). Sokszor olyan érzetet kelt, mintha a szereplők a probléma – viszonzatlan szerelem, szétszéledt nyáj stb. – és a helyzet áldozatai lennének, sorsuk egy náluk sokkal, de sokkal hatalmasabb gépezet része.
Gyönyörű jelenet a francia királykisasszony és János vitéz „tortajelenete”, amelyben – a győztes csatát követően – egy méretes tortakölteményen mint két marcipánfigura áll a királykisasszony és a vágyott férfi.
Pazar vizuális világ jellemzi Szabó Máté János vitéz-rendezését. Fotó: Nagy Attila
S az igazi színházi bravúr a harmadik felvonásbeli Tündérország-jelenet,
amelyben a gyermekek újrajátsszák az ifjú pár történetét az Operaház színpadán. János vitéz és Iluska pedig – feltehetőleg a felújítás előtti operaházi székeken – követik végig az eseményeket, majd végül a paraván ajtói bezárulnak: a mese véget ér. János vitézt hazahívta a furulyaszó, az otthon szeretete, hiszen az otthon újbóli megtalálása a legfontosabb a számára. Olyannyira, hogy még akár le is mondana Iluskáról (de szerencsére nem kell) – ezt domborítja ki Szabó Máté rendezése, ami egyebek között a káprázatos színpadképek miatt is emlékezetes előadás.
Borítókép: Szemere Zita a francia királykisasszony szerepében látható (Fotó: Nagy Attila)
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
