Az 1920-as években az indián, úgynevezett oszázs törzs tagjai egy rövid ideig úgy érezhették, megfogták az Isten lábát, csak később tudták meg, hogy valójában a pokol ajtaja nyílt meg előttük. Történt ugyanis, hogy olajat találtak a földjeiken és váratlanul meggazdagodtak, azonban több sem kellett az amerikai szerencsevadászoknak, sorra házasodtak be a családjaikba, majd fokozatosan megölték a hozzátartozókat, hogy minél hamarabb megkaparintsák a mesés örökséget. A szaporodó gyilkosságok pedig hosszú ideig nem foglalkoztatták a hatóságokat, balesetnek, öngyilkosságnak vagy éppen betegség folyományaként könyvelték el a haláleseteket, végül az FBI nyomozást indított, és feltárta az elképesztő vérengzést.
Ezt az eseménysorozatot tárja fel Martin Scorsese új filmje, a Megfojtott virágok pedig – egy dél-koreai szálloda csak kalózverzióban elérhető reklámját leszámítva – a rendező első olyan műve, amelyben a két visszatérő színésze, Robert De Niro és Leonardo DiCaprio osztozik a vásznon. És mondani sem kell,
az alkotózseni ezúttal sem finomkodik, amikor az emberi lélek legmélyebb bugyrait kell ábrázolni.
A történet főszereplője, Ernest éppen visszatér az első világháborúból Oklahomába, amikor a rendkívül befolyásos nagybátyja – aki igencsak beszédesen ,,a Királynak” hívja magát – erőteljesen azt sugalmazza, érdemes lenne a helyi gazdag indián család lányának, Mollie-nak csapnia a szelet, a fiúnak pedig nem kell kétszer mondania, beleszeret a nőbe, majd el is veszi feleségül, nem sokkal később pedig az öreg újabb ötletekkel áll elő, miként juthat hozzá a família pénzéhez.
Tulajdonképpen egy klasszikus görög drámáról van szó, amelyben adott egy srác, aki alapvetően jóindulatú, de kiáll a kapa a szájából, olyannyira együgyű és ostoba, imádja a pénzt, mint azt sokat hangoztatja is, becsvágyó és rendkívül könnyen befolyásolható, így szépen sorban egyre nagyobb aljasságokra veszik rá. Már-már sajnálni is lehetne, hiszen csak sodródik az árral, az érzelmi és egyéb intelligencia hiányában fel sem fogja igazán a tetteit, ugyanakkor a butaság soha nem jelenthet felmentést, pláne, ha gyilkosságról van szó, így valószínűleg élvezettel néznénk végig, ahogyan elkárhozik, ha közben nem rántaná magával ártatlanok sorát.
Ezen a karakterközpontú történeten keresztül Scorsese lényegében megragadja mindazon bűnök esszenciáját, amit az amerikaiak elkövettek az őslakosok ellen, mindezt pedig rendkívüli erővel, de korántsem hibátlanul teszi.
Egyrészt jól érződik a filmen, hogy eredetileg nem a mozikban, hanem az Apple streamingplatformján debütált volna, az operatőri munka cseppet sem olyan nagyívű és fantáziadús, mint ahogyan a rendező nagyszabású művei esetében megszokhattuk, bár igaz, az arcközpontú és ezáltal intim felvételek illeszkednek a sorsdrámához. A három és fél órás játékidő azonban nem éppen nézőbarát és nem is indokolt abból kiindulva, hogy az alkotó a nem kevésbé komplex Nagymenők, vagy a szintén összetett Casino történetét el tudta mesélni fél-egy órával rövidebben, úgy itt is csattoghatott volna ütemesebben a vágóolló. Kicsit olyan az érzésünk, mintha Scorsese a terjedelem súlyával akarná még jobban lehúzni a nézőt.
Leonardo DiCaprio karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja az ostoba simlisként, Robert De Nirót rendkívül üdítő ismét méltó szerepben látni, miután az elmúlt évtizedben számtalan gagyiságban tűnt fel, az alkotás legnagyobb felfedezettje azonban az indián feleségét alakító, korábban szinte ismeretlen színésznő, Lily Gladstone. Az már most borítékolható, mindhármuk neve feltűnik majd a jövő évi Oscaron, miként Martin Scorsesének is esélye lehet arra, hogy A tégla után végre egy jó filmért is megkaphassa a szobrot.
