Az 1920-as években az indián, úgynevezett oszázs törzs tagjai egy rövid ideig úgy érezhették, megfogták az Isten lábát, csak később tudták meg, hogy valójában a pokol ajtaja nyílt meg előttük. Történt ugyanis, hogy olajat találtak a földjeiken és váratlanul meggazdagodtak, azonban több sem kellett az amerikai szerencsevadászoknak, sorra házasodtak be a családjaikba, majd fokozatosan megölték a hozzátartozókat, hogy minél hamarabb megkaparintsák a mesés örökséget. A szaporodó gyilkosságok pedig hosszú ideig nem foglalkoztatták a hatóságokat, balesetnek, öngyilkosságnak vagy éppen betegség folyományaként könyvelték el a haláleseteket, végül az FBI nyomozást indított, és feltárta az elképesztő vérengzést.

Ezt az eseménysorozatot tárja fel Martin Scorsese új filmje, a Megfojtott virágok pedig – egy dél-koreai szálloda csak kalózverzióban elérhető reklámját leszámítva – a rendező első olyan műve, amelyben a két visszatérő színésze, Robert De Niro és Leonardo DiCaprio osztozik a vásznon. És mondani sem kell,
az alkotózseni ezúttal sem finomkodik, amikor az emberi lélek legmélyebb bugyrait kell ábrázolni.
A történet főszereplője, Ernest éppen visszatér az első világháborúból Oklahomába, amikor a rendkívül befolyásos nagybátyja – aki igencsak beszédesen ,,a Királynak” hívja magát – erőteljesen azt sugalmazza, érdemes lenne a helyi gazdag indián család lányának, Mollie-nak csapnia a szelet, a fiúnak pedig nem kell kétszer mondania, beleszeret a nőbe, majd el is veszi feleségül, nem sokkal később pedig az öreg újabb ötletekkel áll elő, miként juthat hozzá a família pénzéhez.
Tulajdonképpen egy klasszikus görög drámáról van szó, amelyben adott egy srác, aki alapvetően jóindulatú, de kiáll a kapa a szájából, olyannyira együgyű és ostoba, imádja a pénzt, mint azt sokat hangoztatja is, becsvágyó és rendkívül könnyen befolyásolható, így szépen sorban egyre nagyobb aljasságokra veszik rá. Már-már sajnálni is lehetne, hiszen csak sodródik az árral, az érzelmi és egyéb intelligencia hiányában fel sem fogja igazán a tetteit, ugyanakkor a butaság soha nem jelenthet felmentést, pláne, ha gyilkosságról van szó, így valószínűleg élvezettel néznénk végig, ahogyan elkárhozik, ha közben nem rántaná magával ártatlanok sorát.
Ezen a karakterközpontú történeten keresztül Scorsese lényegében megragadja mindazon bűnök esszenciáját, amit az amerikaiak elkövettek az őslakosok ellen, mindezt pedig rendkívüli erővel, de korántsem hibátlanul teszi.
Egyrészt jól érződik a filmen, hogy eredetileg nem a mozikban, hanem az Apple streamingplatformján debütált volna, az operatőri munka cseppet sem olyan nagyívű és fantáziadús, mint ahogyan a rendező nagyszabású művei esetében megszokhattuk, bár igaz, az arcközpontú és ezáltal intim felvételek illeszkednek a sorsdrámához. A három és fél órás játékidő azonban nem éppen nézőbarát és nem is indokolt abból kiindulva, hogy az alkotó a nem kevésbé komplex Nagymenők, vagy a szintén összetett Casino történetét el tudta mesélni fél-egy órával rövidebben, úgy itt is csattoghatott volna ütemesebben a vágóolló. Kicsit olyan az érzésünk, mintha Scorsese a terjedelem súlyával akarná még jobban lehúzni a nézőt.