– Fedák Sári nevével díjat hozott létre, amelyet most hétvégén adnak át harmadszor. Mi volt a célja az elismerés alapításával?
– Lassan kilenc éve foglalkozom Fedák Sárival, és most már nyolcadik éve van repertoáron a Nemzeti Színházban. Több helyszínen is játszottam már, összesen 105 előadást élt meg eddig. Számomra Fedák Sári kiemelkedő egyéniség, rengeteget tudtam belőle meríteni, így az életrajzából létrejött egy második előadás is (Dobronyi rózsát Zsazsának, avagy ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza). Ennek elkészítésére a Kárpátaljai Népfőiskola kért fel. Itt népdalokon és nótákon keresztül adtam át Fedák Sári gondolatát az elvándorlásról, a hazavágyásról és a hazaszeretetről. Istenhez és a munkájához való viszonya kötött minket igazán össze. Egyik nagy álmom volt, Magyarország egyik leghíresebb színésznőjének szobrot állíttatni, valamint egy díjat létrehozni, amely az ő nevét viseli. Grezsa István, az akkori kárpátaljai miniszteri biztosunk jónak találta az ötletet, így neki és a magyar államnak köszönhetően jöhetett létre Beregszászon a szobra, és született meg a róla elnevezett díj. Mindkettő Kolotkó Mihály tervezésében.
– Ki kaphatja meg a díjat?
– A Kárpát-medence magyar ajkú színészei. Olyan színészek, akik legalább 15 éve egy társulatnál dolgoznak, hűségesen szolgálva a színházi közösséget. Díjjazzuk munkásságukat és hazaszeretetüket, azokat, akik méltók a nagy előd hagyatékához.
– A háborús időkben közelebb kerültek a beregszászi társulathoz?
– Soha nem is szakadtunk el, mert például a mai napig játsszuk a 27 évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila által megrendezett Csehov Egyfelvonásosok című előadásunkat. Idén 19 éves lett a Tóték című előadásunk is. Mi mindig fél lábbal ott vagyunk, és nekem mindig a szívem csücske marad Kárpátalja.
– Harmincéves idén a színház Beregszászon. Hogyan jött létre a társulat?
– Mivel mi 17 évesen érettségiztünk, négy év főiskolai tanulmány után, huszonegy évesen, friss diplomával a kezünkben estünk neki a beregszászi színház megszervezésének. Mostoha körülmények között indultunk. Nem volt színházi termünk, nem volt fizetésünk sem… A szülők adtak pénzt ételre. A beregszászi gimnáziumban vagy a városi művelődési házban kértünk kölcsön üres termet, hogy próbálni tudjunk. Az első bemutatóink is mindig más helyen voltak. Másfél év után majdnem széthullott a színház, mivel többen otthagyták a pályát. De néhányan mégis úgy gondoltuk, hogy kitartunk, és Vidnyánszky Attila vezetésével Varga Józsi, Tóth László, Trill Zsolt, Alikina Kátya, Kristán Attila, Nagy István és jómagam folytattuk a megkezdett munkát, közös álmunkat, hogy életben tartsuk a beregszászi színházat.
– A Tótékat a háborús helyzet újraértelmezte... Milyen volt úgy játszani, hogy közben kitört a háború a szomszédunkban?
– Képzelje el, a háború kitörése napján, 2022. február 22-én Tiszakécskén játszottunk. Nem sokkal később, március elsején pedig meghalt édesapám. Reggel kaptam a hírt, nekem pedig aznap este Tótékat kellett játszani. El tudja képzelni milyen érzés úgy állni a színpadon, hogy közben tudod, elveszítetted a hozzád legközelebb álló embert, akit ráadásul éppúgy hívtak, Lajosnak, mint a darabban nevezett férjemet, és nekem ott számtalanszor ki kell mondanom, hogy: „Édes jó Lajosom”… Hajnalban a férjem, Trill Zsolt vitt el a határig, úgy szaladtam a temetésre, egy óra alatt eltemettük apámat, majd vissza Budapestre, és este ismét Tótékat játszottam. Ezt kibírni csak úgy lehet, ha a színház szeretetének ereje segít át a megrázkódtatáson. Közben a közönség nem tudja, hogy mi, színészek néha min megyünk keresztül, hogy állunk helyt a színpadon.
Borítókép: Fedák Sári előtt is tiszteleg a Szűcs Nelli által alapított díj (Fotó: Mirkó István)
