Alaposan átformálta Ibsen meséjét Blaskó Borbála. Ha nem érezném blaszfémiának, azt mondanám, a feje tetejéről a talpára állította. Az eredeti történet Peer életét meséli el, hosszan, részletezve, amolyan romantikus aprólékossággal, beleszőve a történetbe álmot és valóságot, tényeket és fantáziákat, hogy az olvasó, illetve a néző csak kapkodja a fejét: vajon Peer Gynt most képzelődik vagy valóban különös kalandba keveredett, konfabulál vagy hiteles beszámolót közöl.
A most színpadra állított változatnál könnyebb a dolgunk. Grane – Képzelgések a Peer Gynt nyomán címmel adják. Bár modern világunkban, kivált ifjabb generációk fejében sokkal jobban összefolyik a képzelt és a tényleges világ, mint az ezernyolcszázas évek második felében, talán éppen ezért előzékenység Blaskó Borbála részéről, hogy úgy szabta át a művet, hogy ne kelljen nekünk, nézőknek erre s arra terelnünk a norvég legény életeseményeinek kívül és belül hömpölygő hullámait. Az új átirat, miközben Áprily Lajos lenyűgöző fordítását megőrizte, mindenestül Peer elméjébe helyezte a történetet. Az ő interpretációját látjuk, halljuk, az ő visszaemlékezéseiként ismerjük meg életét: mikor hogyan döntött, ha választhatott, s miért éppen arra haladt, amerre ment, noha mehetett volna másfelé. Félelmek és remények, vágyak és közönyös hátat fordítások, tettek és sodródások során vezet így végig az életére visszanéző, öregedő, pontosabban a halál előtt álló Peer. A főszerepet a Nemzeti Színházban ezúttal a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Blaskó Péter, a Nemzet Művésze alakítja, lenyűgöző karizmával. Kiváló játékkal áll mellette Szilágyi Ágota, aki a férfi körül feltűnő összes nőalak szerepét viszi, szerelmeit, leánykalandjainak alanyait, anyját és halálát. Megemlítem itt, bár csak mellékesen, hogy a darabban feladatot kap Blaskó Bence is, aki gitárral kísért énekével adja zenei hátterét egyik-másik jelenetnek. Láthatóan családi történet lett a darabból, de ne rémüljenek meg, nem árt neki. Sőt ez a metaösszefüggés kimondottan jót tesz a műnek. Hitelesebbé teszi Blaskó Péter amúgy is nagyon erős előadását. Olyan, mintha egy apa mesélné el gyermekeinek… Mit is?
Mielőtt erre válaszolok, nézzünk bele kicsit a darabba! A dráma egyetlen konfliktus köré szerveződik, ahogy azt mi, modernek szeretjük. A Gomböntő megérkezik, s közli Perr Gynttel: itt az idő, jönnie kell a gomböntőkanálba. Szép, pergő és szellemes párbeszédekből ki is derül: magasabb szempontból Peer élete értéktelen. Sem elég erényes, sem elég gonosz nem volt, hiszen a
bűnhöz komolyság kell, s nagy erély,
akárcsak a jósághoz. Így aztán, mondja a Gomböntő, életét most újraformálják, mint a törött pitykét, ahogy újraöntik. A halállal még csak-csak megbékélne hősünk, de az öntőkanál lehetősége rettenettel tölti el: „Egy Peert Pállal, Péterrel összevegyítené! Csak nem gondolsz ilyesmire, hé?” Mire a Gomböntő leszögezi, hogy pontosan erre gondol. Kis vita után hozzáteszi: „Úgysem voltál soha önmagad.”
Peer megdöbben. Hogy ő nem volt önmaga? „Nem, Gomböntő, ez téves ítélet, ha belém látnál, s látnád a vesémet, csak Peert lelnél ott is, soha mást, sehol egyetlen idegen vonást.” A Gomböntő azonban szenvtelen vállvonogatással közli: „Itt van, ni, a rendeletemben: menj s Peer Gyntöt nyomozd ki, de menten. A hivatását nem töltötte be. Selejt. Öntőkanálba vele.”
A földre sújtott Peer végül lehetőséget kap arra, hogy bizonyítsa: igenis önmaga volt. Olyan, amilyen, de mindvégig önmaga. S ezzel utazni kezd múltjában, emlékei között, gondolatai hullámán, hogy megmutassa, mikor miképpen volt azonos önmagával. Csak hát van egy bökkenő. Amit ő gondol önazonosságnak és amit a Gomböntő gondol annak, az két nagyon is különböző dolog.
Mikor a fiamnak meséltem színházi élményemet, pontosan azt kérdezte, amit Peer szegez a Gomböntőnek: hogyhogy nem volt önmaga, mikor mindig úgy döntött, ahogy a szíve diktálta? Mikor nem hagyta, hogy mások elvárásai szabják meg életét? Mikor mindig a saját útját járta, nem törődve azzal, mit szeretnének mások? „Mi az »önmaga lenni« lényegében?”
Nagy és súlyos kérdés. Lehet rá válaszolni magától értetődő individualizmussal, de lehet rá felelni úgy is, ahogyan Ibsen, Áprily Lajos, Blaskó Borbála, Szilágyi Ágota, azaz Peer minden kedvese, egyetlen szerelme, anyja és halála, azaz a Gomböntő felel. „Az önmaga lenni: magunkat meghalatni.” Belehalni az életbe, a megtalált életküldetésbe,
mint cégtábla mutatni a Mestered célgondolatát.
Nem akarok didaktikusabb lenni annál, mint amennyit Ibsen megenged magának, nem is magyarázom tovább ennek remek darab üzenetét. Csak annyit teszek még ide: olyan ez a mű, mintha Ibsen Az ember tragédiáját és a Faustot emelte volna át egy mélységesen őszinte és mélységesen szubjektív keretbe. Olyan, mintha egy apa mesélné el gyermekeinek, hogy nem volt mindig bátor, hogy néha csak a vágyai vezették, hogy sokszor nem mert dönteni, máskor elfutott a felelősség elől, de azért sok derék dolgot is megtett – meg sok olyat, amit jobb tán el sem mesélni. Egyszóval azt, hogy a nagy eszmékkel, küldetéssejtésekkel és reményekkel szemben mit is jelent élni.
Ha van be nem teljesült szerelmük, vigyék magukkal erre az előadásra! Nála lesz a válasz sok-sok kérdésükre.
Borítókép: Blaskó Péter és Szilágyi Ágota (Fotó: Havran Zoltán)
