Aztán hozzáteszi: – Volt egy-két tanárunk, aki arra ösztönözött minket, hogy vonatkoztassunk el, absztraháljuk a tájat, vigyünk bele valami sajátot azontúl, hogy az ecset- és színkezelést tökéletesen megtanuljuk. A geometria használata már a diplomamunkámban megjelent. Sőt itt is visszakacsintanak a művésztelepes hatások, hisz a diplomamunkám a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor művésztelepen készült képem alapján született meg.
Na! Mondom én, hogy a külső hatások számítanak igazán!
Mit ér az összes genetikai adottság, az érzékeny színlátás, a remek képalkotó képesség, az ecsetet vezető finommotorikus készség, ha nincsenek mesterek, barátok, pályatársak, akik tartalommal töltenék meg az üres hajlamokat, akik képzőművészeti technikákkal, a kultúrtörténet évezredei alatt felhalmozott tapasztalatokkal tennék művészi valósággá az agyi kémiában, az izomrendszer apró tömlőiben, a zsigerekben, inakban és csontocskákban megbúvó tehetséget?
De aztán Pesti Emma mond még valami érdekeset. Figyeljenek csak!
Az izlandi utam után nagyot változtam… Izland annyira észbontó hely, hogy miután hazatértünk, nem tudtam nem konkrét helyeket megfesteni. Nagyon nagy hatással volt rám… Fordulópont volt ez a művészetemben.
De miért éppen Izland? Vagy miért éppen a később szóba kerülő Hevér-tanyán létrehozott alkotótábor, ahol annyira nomád körülmények uralkodtak, hogy más embernek az élettől is elmenne a kedve, nemhogy az alkotástól? Ám a festőnő még azt is hozzáteszi:
Elég vad körülmények vannak, de valamiért mégis tökéletesen megfelelnek az alkotáshoz.
Lehet, hogy azok a belső tényezők, érzékelési határok, toleranciaküszöbök, eseményeket élménnyé formáló kanyargós idegpályák mégis sokat számítanak? Csuda tudja.
A teljes interjú itt olvasható el.
Borítókép: Pesti Emma (Fotó: Szerda Zsófia)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!