Nem mesélem el vitánk részleteit, talán unalmasnak találnák, de azóta mindig felkapom a fejem, ha effélékről hallok, megigazítom, talán még meg is törölgetem a szemüvegem, ha ilyesmiről olvasok. Most a Kultúra.hu felületén jelent meg kedves interjú egy fiatal vajdasági festőművésszel, Pesti Emmával, aki egyrészt maga is olyan, mint egy festmény (s ezzel a nyitójelzővel máris elnyerte a szívem, megragadta az érdeklődésem a cikket jegyző Szerda Zsófia), másrészt hosszan elmélkedik arról, hogyan lett az, aki, honnan származnak inspirációi, honnan merít ihletet, mi és hogyan érinti meg, amikor a vásznait tölti meg élettel, térrel és hullámzó színekkel.
Lássuk, az alapkérdést! Miért lett festő a fiatal hölgy?
– Végérvényesen egyetemista koromban dőlt el, amikor válaszút előtt álltam a Szegedi Tudományegyetem rajz tanszékén. Szakosodni kellett, és volt három opciónk: képgrafika, síküveg vagy festészet. Ott még nem volt számomra egyértelmű, mit válasszak, mert rajzolni is szerettem, de az akkori műteremgyakorlatos tanárnőm, Marosi Kata azt mondta, Emma, magának festenie kell. Én pedig elhittem neki. Ez volt az a nagy kezdő löket. De már előtte is értek hatások, Szabadkán Suhajda Zita festőművész volt az osztályfőnököm, az ő személye is meghatározó volt. A képzőművészet iránti szerelmet pedig Boros György grafikusművész táplálta belém úgy hét-nyolc éves koromban.
Aha – emeltem magasra mutatóujjamat. Tehát a külső hatások! A környezet. A támogató pedagógusok. Illetve… Hmm… Lehet, hogy ők csak megláttak valamit, ami amúgy is ott volt. Mert mi az, hogy „Emma, magának festenie kell”? Miért pont festeni?
Az újságíró szerint Pesti Emma meglehetősen gyorsan megtalálta a saját hangját. Lássuk tehát, mennyire volt tudatos a saját stílus keresése.
Keresgéltem, persze, de ez inkább volt egy belső út. Soha nem koppintottam másokat, nem úgy fogyasztottam képzőművészetet, hogy az alkotóktól ötleteket, motívumokat lessek el. Nyilván sok minden ragad ránk a tanulmányaink során, a művészettörténet órákon, kiállításokon, ami beépül az emberbe, az inspiráció sok helyről érkezik, de én inkább egy belső út mentén keresgéltem, nem a külső hatásokat felhasználva.
Aztán hozzáteszi: – Volt egy-két tanárunk, aki arra ösztönözött minket, hogy vonatkoztassunk el, absztraháljuk a tájat, vigyünk bele valami sajátot azontúl, hogy az ecset- és színkezelést tökéletesen megtanuljuk. A geometria használata már a diplomamunkámban megjelent. Sőt itt is visszakacsintanak a művésztelepes hatások, hisz a diplomamunkám a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor művésztelepen készült képem alapján született meg.
Na! Mondom én, hogy a külső hatások számítanak igazán!
Mit ér az összes genetikai adottság, az érzékeny színlátás, a remek képalkotó képesség, az ecsetet vezető finommotorikus készség, ha nincsenek mesterek, barátok, pályatársak, akik tartalommal töltenék meg az üres hajlamokat, akik képzőművészeti technikákkal, a kultúrtörténet évezredei alatt felhalmozott tapasztalatokkal tennék művészi valósággá az agyi kémiában, az izomrendszer apró tömlőiben, a zsigerekben, inakban és csontocskákban megbúvó tehetséget?
De aztán Pesti Emma mond még valami érdekeset. Figyeljenek csak!
Az izlandi utam után nagyot változtam… Izland annyira észbontó hely, hogy miután hazatértünk, nem tudtam nem konkrét helyeket megfesteni. Nagyon nagy hatással volt rám… Fordulópont volt ez a művészetemben.
De miért éppen Izland? Vagy miért éppen a később szóba kerülő Hevér-tanyán létrehozott alkotótábor, ahol annyira nomád körülmények uralkodtak, hogy más embernek az élettől is elmenne a kedve, nemhogy az alkotástól? Ám a festőnő még azt is hozzáteszi:
Elég vad körülmények vannak, de valamiért mégis tökéletesen megfelelnek az alkotáshoz.
Lehet, hogy azok a belső tényezők, érzékelési határok, toleranciaküszöbök, eseményeket élménnyé formáló kanyargós idegpályák mégis sokat számítanak? Csuda tudja.
A teljes interjú itt olvasható el.
Borítókép: Pesti Emma (Fotó: Szerda Zsófia)
