– A zene és a hit az ön életében szorosan összefonódott egymással.
– Nagyapám református püspök volt, és a személye akkora hatással volt rám, hogy eleinte én is papnak készültem. Édesanyámnak köszönhetően találtam rá mégis az igazi utamra, a zenére. Ő értette meg velem, hogy ez a két hivatás mennyire közel áll egymáshoz, hiszen zenészként és papként egyaránt lelki táplálékot adunk az embereknek. Nekem mindig az volt a fontos, hogy érezzem: a zenémmel olyan dolgot képviselek, ami ugyanazt a célt szolgálja, mint a vallás, és feljebb viszi az embereket egy olyan szintre, ahol többről van szó a mindennapi gondoknál.

– Hogy lehetne ezt a világot minél közelebb hozni a gyermekekhez, a felnövekvő generációkhoz?
– Kodály mondta, hogy a gyermekeknek már születésük előtt, az édesanyjuk testében meg kell mutatni a zene élményét, örömét, mert a hatások, amelyek magzatként érik az embert, egy életre meghatározók lehetnek. A szülők sajnos sokszor nem is tudják, hogy milyen felelősség van rajtuk, mennyire fontos, hogy mit hall a gyermekük. Hogyha például azt tapasztalja, hogy állandóan veszekednek, akkor az óriási traumát jelent neki.
– A Gyermekhíd Alapítványnak, amit ön hívott életre, épp az a célja, hogy begyógyítsa ezeket a sebeket.
– Pontosan ez járt az előbb az én fejemben is. Ha egy gyerek megkapja a legfontosabbat, a szeretetet, akkor bármi történjen is vele az életben, lesz egy alap, egy biztos pont, ahová vissza lehet térni. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak ezt az alapítványt.
Mindig eszembe fog jutni atyai barátomnak, az Operaház egykori igazgatójának, Tóth Aladárnak, Fischer Annie férjének az a gondolata, hogy azok az emberek, akik nem kaptak elég szeretetet gyerekkorukban, törött szárnyú lelkek lesznek. Szeretném, hogy minél kevesebb törött szárnyú gyerek legyen a világon, és az alapítvány is ezt a célt szolgálja.
– A nagyapjának rendkívül fontos szerepe volt abban, hogy a Debreceni Református Kollégium fennmaradhatott.
– Igen, két alkalommal is útra kelt az Egyesült Államokba. Prédikált, így gyűjtötte össze az intézmény további működéséhez szükséges összeget. Egy ilyen útnak köszönhető az is, hogy zongorista lettem. Az egyik egyházfi, aki adományokat küldött a nagyapámnak a kollégium javára, egyik alkalommal egy különleges zongorát is küldött. Ebben volt egy beépített szerkezet, ami lejátszotta a zongorába helyezett speciális papírtekercseket, így szólalt meg a zenemű. Csodáltam, ahogy a billentyűk mozognak a zongorán, és magukkal ragadtak a történetek is, amiket édesanyám ezekhez a zeneművekhez mesélt. Nagyapám hat gyermeke közül éppen édesanyám örökölte meg ezt a hangszert. Ennek a véletlennek köszönhetően lettem zongorista.