A 74 éves Botlik József apai ágon erdélyi, anyai ágon felvidéki, tehát nem érintett személyesen a délvidéki vérengzésekben, mégis fogadott szülőföldjének tekint a Délvidékre. A XX. századi magyar történelemmel foglalkozó szerző 2021 tavaszától kezdett újra dolgozni – két stroke után, amint felépült – s ez a könyv most a negyedik, ami azóta megjelent, ráadásul további két műve van készülőben. A könyvet kiadó Keskenyúton Alapítvány vezetője, Cseresnyésné Kiss Magdolna a könyv legnagyobb értékének látja, hogy Botlik a teljes Délvidék áldozatait igyekezett számba venni ebben az átfogó kötetben.
A kötet keletkezési körülményei
Botlik Józsefet már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen töltött egyetemi évek alatt foglalkoztatta a magyarság története, a szakdolgozatát Erdélyről írta, sőt a doktoriját is. Borzongott, mikor írni kezdte a könyvet, olyan szörnyű eseményekkel találkozott, de minden forrást igyekezett rendszerezni, összegyűjteni, hogy reális képet adjon az eladdig szinte ismeretlen 1944–45-ös időszakról. Célja a hitelesség volt, azaz hogy a tények beszéljenek a kötetben. Hozzátette mindehhez a lassan harminc év alatt íródott helytörténeti munkákat is, és
egybefoglalta Bácska, Nyugat-Bánság, Szerémség, Drávaszög, Szlavónia, Muravidék, Közép-Horvátország magyarságának 1944–45-ös tragédiáját.
Külön fejezet szól a Magyar–Szerb Akadémiai Történész Vegyes Bizottság tevékenységéről, s a szerző hangsúlyozza: ezzel a fejezettel érdemes az olvasást kezdeni, mert miután ezt valaki elolvasta, másképp fog a könyvre is nézni.
Lágerek a Vajdaságban
Ami igazán döbbenetes – emelte ki Botlik József –, hogy a délvidéki magyarirtás kerek egy évig tartott, a lágerek pedig egészen 1948 márciusáig működtek. Volt a Délvidéken megsemmisítő láger, ahol éheztették az embereket, voltak még gyűjtőtáborok – szerbül: lógorok –, valamint léteztek munkatáborok is. Ez utóbbiak majdnem minden faluban.
Összesen 220 láger működött 1944 októbere és 1948 márciusa között – ez azonban ugyancsak nincs benne sem a szakirodalomban, sem a köztudatban.
A kötetből kiderül, hogy még Raguzában és Fiuméban, sőt Zágrábban is öltek magyarokat a jugoszláv partizánok, ahogy odasodródtak a háború folyamán. 1945 márciusáig ugyanis az oroszok nem tudták áttörni a Száva–Dráva környéki frontot. Botlik József hozzátette, irtózatos lehetett, hogy sok helyütt a megtorlást túlélt magyaroknak később együtt kellett élni a gyilkosaikkal, erőszaktevőikkel. A gyilkos sokszor viselte a tömegsírba hányt emberek ruháit. És nemcsak szabályos kivégzések, hanem durva kínzások, erőszakolások, kegyetlenkedések is történtek.
Szó esik a délvidéki áldozatok számáról, erről Mező Gábor kutató, újságíró kérdezte a könyv szerzőjét, aki legkevesebb 45 ezer főről beszél, de lehetséges, hogy ez hatvanezer, sőt hetvenezer ember. Egyes adatokból, tényekből, forrásokból, emlékezésekből ezeket lehet kiszűrni, de nincs biztos számadat. A források elemzése mellett Botlik József a könyvében a történelmi-társadalmi hátteret is igyekezett érzékeltetni. Joszip Broz Tito abszolút felelőssége is kiviláglik a leírtakból, amit eddig folyamatosan tagadtak.
Cseresnyésné Kiss Magdolna megjegyezte, hogy beszélgetőpartnereivel ellentétben ő személyesen is érintett a drámai eseményekben: édesanyja 1945 tavaszáról naplót írt, melyből kiderül, hogy lakóhelyükön, Verbászon még 45 májusában is foglyokat hajtottak végig, méghozzá hat-nyolc ezer embert, kardlappal és fegyverekkel irányítva.
A beszélgetés harmadik résztvevőjét, Mező Gábort nagyjából hét-nyolc éve kezdte foglalkoztatni a délvidéki népirtás története, amikor elolvasott egy állambiztonsági jelentést a tragédiáról. Írt néhány cikket, majd évekkel később megkereste Cseresnyésné Kiss Magdolnát, és meghívta egy beszélgetésre a PestiTV-be. Aztán a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány kiadványaival is megismerkedett, majd találkozott Matuska Mártonnal és más kutatókkal is, interjúkat kezdett készíteni. A délvidéki eseményekről lassan összeállt egy új kötet, amely A népirtás csöndje – Rekviem a délvidéki magyarokért címet kapta.
Eltérő megközelítések
Bogden István, az egyik áldozat gyermeke és egyben a téma kutatója úgy látja: tartozunk az áldozatoknak annyival, hogy nem írjuk le, mi történt pontosan. Mező Gábor bár megérti ezt a szempontot, ugyanakkor másképp látja: ha ezeket a borzalmas eseményeket nem írjuk le, nem publikáljuk, akkor elvettünk az igazságból. A délvidéki magyarok végig hittek abban, hogy bár a hatalom nem akarja őket megvédeni, az Isten majd bosszút áll értük. Akit a jog nem vett elő, akire az igazságszolgáltatás nem sújtott le, arra lesújtott valamiféle felsőbb ítélet – s ezt számtalan korabeli gyógyító történet, anekdota támasztotta alá. Így a keresztény hit is összetartotta a közösséget – tette hozzá Mező Gábor.
Ami a téma kutathatóságát illeti, sajnos a Magyar–Szerb Akadémiai Történész Vegyes Bizottság elmulasztotta a történelmi lehetőséget arra, hogy a szerb levéltárakba bejuthassanak a magyar történészek, mondta el Cseresnyésné Kiss Magdolna. Ahogyan Botlik József megjegyzi, sajnos
1956-ban, majd 1968-ban és még később is eltüntettek iratokat, pedig járási, megyei, tartományi szinten jelentések készültek arról, hogy hol hány embert öltek meg.
A halottak emlékét ma többek között Utassy Jenő atya is őrzi, aki a délvidéki mártír papok emlékét gondozza.
Kitekintés
Végezetül szóba került még Cseres Tibor író is, akit sokan elsősorban az 1964-ben írt Hideg napok című regényéről ismernek – a később megfilmesített történet az újvidéki szerb és zsidó lakosság elleni háromnapos magyar razziáról szól. A film ráadásul teljesen más lett, mint a regény, ízig-vérig kommunista propaganda, amit Cseres is fájlalt. Az író az egyik tokaji írótábor alkalmával is elmondta Botlik Józseféknek, hogy
megbánta a Hideg napok megírását, mert azt hitte, hogy ezt a példát majd követi egy szerb író is, aki megírja az 1944–45-ös magyarirtás történetét. Nem így történt.
De Cseres ígérte, hogy meg fogja írni a Vérbosszú a Bácskábant, bár ezt csak a rendszerváltás után jelentethette meg. A Hideg napok kudarca kapcsán azonban megírta másik szívszorító művét is, A bezdáni ember című novellát. Ez már a szocializmus idején megjelent.
A Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány több kiadványa foglalkozik az 1944–45-ös délvidéki tragédiával, s most az Eltitkolt népirtás a Délvidéken is hangsúlyozza a téma rendkívüliségét. A hiányzó történelmi elemzés, feltárás kapcsán elmondhatjuk, hogy József Attila A Dunánál című versének utolsó sorai most is időszerűek: „s rendezni végre közös dolgainkat, Ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Borítókép: A könyvbemutató a Polgárok Házában (Fotó: Bach Máté)
