A 74 éves Botlik József apai ágon erdélyi, anyai ágon felvidéki, tehát nem érintett személyesen a délvidéki vérengzésekben, mégis fogadott szülőföldjének tekint a Délvidékre. A XX. századi magyar történelemmel foglalkozó szerző 2021 tavaszától kezdett újra dolgozni – két stroke után, amint felépült – s ez a könyv most a negyedik, ami azóta megjelent, ráadásul további két műve van készülőben. A könyvet kiadó Keskenyúton Alapítvány vezetője, Cseresnyésné Kiss Magdolna a könyv legnagyobb értékének látja, hogy Botlik a teljes Délvidék áldozatait igyekezett számba venni ebben az átfogó kötetben.

A kötet keletkezési körülményei
Botlik Józsefet már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen töltött egyetemi évek alatt foglalkoztatta a magyarság története, a szakdolgozatát Erdélyről írta, sőt a doktoriját is. Borzongott, mikor írni kezdte a könyvet, olyan szörnyű eseményekkel találkozott, de minden forrást igyekezett rendszerezni, összegyűjteni, hogy reális képet adjon az eladdig szinte ismeretlen 1944–45-ös időszakról. Célja a hitelesség volt, azaz hogy a tények beszéljenek a kötetben. Hozzátette mindehhez a lassan harminc év alatt íródott helytörténeti munkákat is, és
egybefoglalta Bácska, Nyugat-Bánság, Szerémség, Drávaszög, Szlavónia, Muravidék, Közép-Horvátország magyarságának 1944–45-ös tragédiáját.
Külön fejezet szól a Magyar–Szerb Akadémiai Történész Vegyes Bizottság tevékenységéről, s a szerző hangsúlyozza: ezzel a fejezettel érdemes az olvasást kezdeni, mert miután ezt valaki elolvasta, másképp fog a könyvre is nézni.
Lágerek a Vajdaságban
Ami igazán döbbenetes – emelte ki Botlik József –, hogy a délvidéki magyarirtás kerek egy évig tartott, a lágerek pedig egészen 1948 márciusáig működtek. Volt a Délvidéken megsemmisítő láger, ahol éheztették az embereket, voltak még gyűjtőtáborok – szerbül: lógorok –, valamint léteztek munkatáborok is. Ez utóbbiak majdnem minden faluban.
Összesen 220 láger működött 1944 októbere és 1948 márciusa között – ez azonban ugyancsak nincs benne sem a szakirodalomban, sem a köztudatban.
A kötetből kiderül, hogy még Raguzában és Fiuméban, sőt Zágrábban is öltek magyarokat a jugoszláv partizánok, ahogy odasodródtak a háború folyamán. 1945 márciusáig ugyanis az oroszok nem tudták áttörni a Száva–Dráva környéki frontot. Botlik József hozzátette, irtózatos lehetett, hogy sok helyütt a megtorlást túlélt magyaroknak később együtt kellett élni a gyilkosaikkal, erőszaktevőikkel. A gyilkos sokszor viselte a tömegsírba hányt emberek ruháit. És nemcsak szabályos kivégzések, hanem durva kínzások, erőszakolások, kegyetlenkedések is történtek.