Személyes traumák, közös történelem

Mező Gábor újságíró már jó néhány éve a magyar múlt sötét oldalát kutatja: az 1945 utáni időszak, a szocializmus, majd a rendszerváltás esztendeit. Mondhatjuk úgy is, hogy azokról a dolgokról ír és forgat dokumentumfilmeket, amelyekről sokáig nem tudtunk, nem tudhattunk. Legújabb oknyomozó műve A kultúra megszállása az irodalom, a könnyűzene és a szocializmus „humorának” alakjait vonultatja fel, megmutatva, hogy a politika mennyire átszőtte mindezeket a területeket is.

Fotó: Kurucz Árpád

– Miért a közelmúlt történetével foglalkozik? Mennyiben érzi úgy, hogy ezzel a fiatalabb nemzedékek tartoznak a nagyszüleiknek?
– Mostanában kezdek rájönni, hogy amiben részt veszek, az félig-meddig vagy egészen traumafeldolgozás: olyan tabukat, eltitkolt történeteket próbálok megírni, amelyek sokak, sokunk életét megnehezítették. Nemrég a nagynénémmel beszélgetve jutottunk arra, hogy valószínűleg nem nagyon létezhet olyan magyar család, amelyik ne hordozna ilyen történeteket. Több példa is eszembe jutott akkor, az elnyomók oldaláról is, például Rákosi hű emberének, Farkas Mihálynak a fia, az ÁVH-s tiszt: Farkas Vladimir. Ő az apjával egy időben volt börtönben, egy kommunista belső leszámolás részeként. Nincs mentség című könyvében írja meg Farkas Vladimir, hogy a saját apjával sem tudott kapcsolatot teremteni még a rácsok mögött sem. Egyszerűen nem ment. Miért? Mert az apja nem akarta őt ott sem. És amúgy sem az apja nevelte fel, és az anyja is otthagyta a mozgalomért. Pontosan érezni a sorok mögött a magárahagyatottságot.

Mező Gábor azokról a dolgokról ír és forgat dokumentumfilmeket, melyekről sokáig nem tudtunk (Fotó: Kurucz Árpád)

–  Miért jutott ennyire érzelemmentes gyerekkor azoknak, akik a rendszer kegyeltjei voltak?
–  Ezeket a kommunista gyerekeket sokszor „kiszervezték”: vagy intézetbe adták, vagy nevelőszülőkhöz, vagy a nagyszülőkhöz, míg szüleik a mozgalmi munkát végezték. És milyen kötődése lehet bárkihez később egy ilyen gyermeknek? A rendszer szempontjából ez persze tökéletes megoldás volt, hiszen ezek a gyökértelen fiatalok voltak a leginkább alakítható személyiségek, a formálható viaszbábuk. Ezt a formálhatóságot maga Farkas Vladimir is megírja, aki sokunk szimpátiáját elnyerte azzal, hogy úgy-ahogy, de szembenézett a saját múltjával. Nem sokan tették ezt meg. Hasonlóan megrázó, de kevésbé ismert történet, hogy mind Kepes Andrást, mind Szilágyi Jánost  –  akik komoly karriert befutott emberek a médiában – évekre intézetbe adták gyerekként a szüleik. Kepes megértően viszonyul ehhez, mintegy a kényszerrel magyarázza, szerinte őt és testvérét túszként tartották itthon. Nem hiszem, hogy Kepes Imre esetében ez így lett volna, aki régi kommunista elvtárs volt, nagyon komoly mozgalmi múlttal. Itthon is kaphatott volna munkát a diktatúra szekértolójaként. Nem beszélve arról, hogy az anya miért nem maradt itt? Őt is a rezsim kényszerítette a kiváltságos életre? Amit pedig szinte senki sem tud: Szilágyi János apja, Szilágyi Pál is befolyásos gazdasági háttérember volt, ám az ő fia egy interjúban el is mondta, hogy haragszik is a szüleire emiatt, főleg az anyjára. Ő nem hitte el azt, hogy ez előírás volt, hogy nem volt más út. Ezekről a történetekről ugyanúgy keveset tudunk, ahogyan a rendszer valódi áldozatairól, akiket internáltak, kivégeztek, megerőszakoltak… vagy az ő gyermekeik sorsáról. Ezekről az eltemetett dolgokról sokáig életveszélyes volt beszélni, később „csupán” veszélyes. A titkok így nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak. Eljött az idő a feltárásra, ezekről is írni fogok következő, A tévé megszállása munkacímet viselő könyvemben.

– Tudna erre a múltra akár a mindennapok történeteiből példát mondani?
–  Az Elhallgatott gyalázat című 2013-as tényfeltáró film kapcsán interjút készítettem Skrabski Fruzsina rendező-forgatókönyvíróval. Az Elhallgatott gyalázat arról szól, hogy a becslések szerint mintegy nyolcszázezer magyar nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák a megszállás idején. Egy kommentelő olvasóm írta le, hogy abban a vidéki városban, ahol élt, látott egy férfit, aki rendszeresen, éveken át ugyanott álldogált, szomorú arccal. A város szélén, az út mellett. A bejegyzés írója egyszer megkérdezte tőle, hogy miért áll mindig ugyanott? A férfi elmondta neki, hogy az ő édesanyját megerőszakolta egy szovjet katona, ebből az erőszakból született ő, és úgy nőtt föl, hogy az anyja rá sem tudott nézni, mindig eltolta magát, hiszen az erőszaktevő arcát fedezte fel a fiáéban. Irtózatos érzés lehetett ez. És hogyan dolgozhatta ezt fel az az ember? Főleg az ötvenes, hatvanas években, amikor se pszichológushoz, se paphoz nem lehetett menni ezzel a teherrel, hiszen bárki feljelenthette, és mindkét „szakmát” üldözték. Elmondhatjuk, hogy a szovjet katonák tetteinél nagyobb tabu abban a korszakban nem is volt.

– A pszichológia területén mégis egyre többen foglalkoznak az örökölt traumák témakörével az utóbbi időkben, például Orvos-Tóth Noémi is vagy Edith Eva Eger.
– Utóbbi szerző művéből én is sokat tanultam, főleg azért, mert a háborút követő, úgynevezett poszttraumás stressz-szindrómát (PTSD) sok százezer ember mellett az én nagyapám is megszenvedte. Azt tapasztalom és a saját kutatásaim alapján is érzem, hogy lehet, hogy éppen a mi nemzedékünk kezdi igazán feldolgozni ezeket. A nagyszüleinknek a diktatúra idején nem adatott meg, hogy azok legyenek, akik szerettek volna lenni. Sokan annak is örülhettek, hogy túlélték azokat az éveket, de nem lehettek például igazán jó szülők – mindamellett, hogy később remek nagyszülőkké váltak. El kellett telnie sok évnek, hogy most az unokák szembenézzenek ezekkel a dolgokkal. 

Történnek már előrelépések a poszttraumás kommunista múlt feldolgozása kapcsán, de még mindig kevesen foglalkoznak azzal, hogy ez a szörnyű ideológia hogyan hatott a nagyszüleinkre, a szüleinkre és ránk.

Hal Melinda pszichológusként kutatja ezt a témát, Skrabski Fruzsina filmesként, de azért nincsenek sokan. Ugyanígy nem volt kibeszélve a Don-kanyar tragédiája sem, mert azokat, akik onnan visszatértek, horthysta-fasiszta bérenceknek bélyegezték, örülhettek, ha állást kaptak, nem beszélve a retorziókról. De a holokauszt tragédiája is jobbára kibeszéletlen történet maradt, hiába a sok film és könyv. A magam környezetében legalábbis azt látom, hogy a zsidó származású barátaimnak, ismerőseimnek általában fogalmuk sincs arról, mi történt a rokonaikkal.

 „A délvidéki népirtásról szóló kutatásom is nagyon megviselt…” (Fotó: Kurucz Árpád)

– Hogyan tudja a kutató-újságíró a megírt történeteket érzelmileg feldolgozni? 
– Nagyon nehéz volt megírnom a könyvet, szabályokat kellett felállítanom, hogy tudjak haladni, mert ezek a témák engem is megviselnek. Például a volt katpolos [katonapolitikai osztály], ÁVH-s Kardos Györgyé is nagyon nyomasztó életút. Szörnyűségeket tett és mindenhol a halál járt a nyomában. Végül a saját fia az ő szolgálati fegyverével lett öngyilkos. De a délvidéki népirtásról szóló kutatásom is nagyon megviselt. Kevesen tudják, hogy ’44-45 telén a jugoszláv partizánok 20-40 ezer magyarral végeztek, sokukat bestiális kegyetlenséggel, bosszúból ölték meg. Annak a kéziratnak a megírását többször abba kellett hagynom hónapokra, mert fizikailag voltam képtelen vele haladni. De meg fog jelenni ez is. Mert beszélni kell, írni, és valahol az írás, a kutatás is felszabadító erejű. Jó példa a lakásszínházas Koós Anna A nem kívánt hagyaték című könyve, vagy Kardos György mennyének, Botond Ágnesnek …és akik az árnyékában voltak című kötete, amelyekből én is sokat idéztem. Érdekes, hogy a feltárásról beszélgetve szinte csak nőkről esett szó. Talán ők képesek jobban utánamenni a titkoknak, a férfiak esetében ez sokszor fokozottan nehéz lehet: gondoljunk a családjainkból a hallgatag apa vagy nagyapa képére, alakjára… Kevesen kérdezték meg tőlük, miért ülnek és isznak a tornácon magányosan.

– A hallgatag férfi alakja ugyanakkor egy klasszikus irodalmi toposszá vált, talán jó példa erre az író és katona Ernest Hemingway.
– Az ő családja bemutatását kihúztam a könyvből terjedelmi okból, pedig nagyon érdekes. Nagyon terhelt volt az egész família, ami nem bántó megjegyzés, hanem tény. A híres író egyik unokája, Mariel Hemingway meg is írta a család igaz történetét a Hemingway-átok című könyvben: az arrogáns, önző, alkoholista nagyapáról és fiáról, az ő apjukról, a nehéz szellemi-lelki örökségről is bátran, szimpatikus visszafogottsággal, őszintén. Mariel egyik testvére „megbolondult”, a másik öngyilkos lett, ő maga is rengeteg problémával küzdött, de a múlttal való szembenézés sokat segített. Ernest Hemingway alakja pedig a legendagyártásra jó példa. Az irodalomtörténetben és a sajtóban mindig a pozitív tulajdonságait emelték ki, és a manipulálásnak köszönhetően átsiklott a közvélemény afelett, hogy már idős korában a kommunista Kubában éldegélt, nem munkásként, hanem Fidel Castro barátjaként. Ha valaki ismeri a valódi életrajzát, tudja, hogy először Sztálinék társutasa volt, majd konkrétan NKVD-s, aki számtalan feleséget és szeretőt tönkretett, rettenetes apa volt és önző, pénzéhes ember. 

Közismert baloldali, kommunista értelmiségi családok esetében jellemző ez az ős-apatípus, aki baloldaliságra, humanizmusra hivatkozva szakított az erkölccsel, akár a tízparancsolattal, és mindenki felett állónak tekintette önmagát.

Sokuk együttműködött a kommunista titkosszolgálatokkal, egyéb bűnszervezetekkel, közben bántalmazók, néha egyenesen szadisták lettek. Gyermekeik közül a legtöbb megelégedett azzal, hogy apja pénzéből és kapcsolatrendszeréből élt… És a minta továbböröklődött, elég megnézni a Maxwell vagy a Hammer családot. Szerintem a metoo-mozgalom kezdetén sokan nem sejtették, hogy ennek olyan áldozatai is lesznek, akik érinthetetlenek, vagy annak gondolták magukat. Kíváncsi vagyok, hogy a Kennedy klán apafigurája mikor kerül majd sorra, várom a szerintem soha el nem készülő HBO-sorozatot. Mert az öreg Kennedy részben a szeszcsempészetből szedte meg magát, kapcsolatban állt a maffiával, és depressziós lányát gátlástalanul lobotómiára küldte. (Ez a műtéti eljárás a homloklebeny károsításával elvágja a területen futó idegi kapcsolatokat.) Igaz, szegény lány az intézetben sok Kennedyt túlélt végül.

–  Milyen személyes, családi történetei vannak önnek a múltból? 
–  Mező nagyapám például, aki a nagyváradi Gábor Áron hadapródiskolában végzett, fiatalon kikerült a frontra. A nagybátyja Horthy idején vezérkari tiszt volt, és így ő is megbélyegzett lett. Azt azonban csak később tudtam meg, hogy bevitték az ÁVH-ra is és nagyon megverték. Ezt vitte magával egész életében. Egy régi vágású, konzervatív, visszahúzódó ember volt, aki nagyon közel állt hozzám. De most jön a csavar: kisgyerekkoromban leginkább azt az Anna nénit szerettem, akiről később megtudtam, hogy az ÁVH-nak dolgozott. Nagyon nehéz feldolgozni, hogy az, akit szerettél és ma is szeretsz, valamikor a legsötétebb terrorszervezet tagja volt. Mi a következmény rám nézve? Még magamnak is hajlamos vagyok hazudni vele kapcsolatban, akár arra hivatkozva, hogy végülis nem csinált karriert, és „szakított” az ÁVH-s társasággal. Utóbbi valójában nem így volt. Összejárt még sokáig velük, így például a korábbi ellenálló, későbbi ÁVH-s társaival, Janikovszky Bélával vagy Egri Jánossal is. És ha hozzáteszem, hogy a kegyetlen Janikovszkyról még filmet is készítettünk (Levelek a bolondokházából címmel), akkor látni, mennyire bonyolult egy ilyen feltárás. De Janikovszky szennyes ügyeit, a fia karrierjét és meggazdagodását legalább kutatni lehet. Anna nénivel kapcsolatban az a legnehezebb, hogy nem találtam nyomát, pontosan mit csinált. Sokkal jobb lenne, ha tudnám. De mindenképp el kell majd engednem. Ha semmit sem tudok meg, azt is el kell majd fogadnom.

– Mit gondol arról, hogy sok családban van valaki, aki úgymond felvállalja, hogy rendbe teszi a múltat? Sorsszerű ez?
–  Igen, de sok családban kritizálják azt, aki elkezdi a titkokat kutatni, szélsőséges esetben még ki is közösítik. A többi családtag sokszor összezár, ahogyan egy átlagos csoport, párt, társaság is így működik, és így hiteltelenítik el őt, a „vájkálót”. Aki sokszor már a saját emlékeiben is bizonytalan: tényleg megvertek? Tényleg megaláztak? Emiatt aztán sokan nem is kezdenek bele ebbe a munkába, pedig hasznos lenne. Ha valaki kimondja, hogy az „apánk”, az „anyánk” rossz, de legalábbis nem tökéletes ember volt, vert minket, megalázott, azt sokszor a saját testvére is „megtámadja”. Mert máshogy emlékszik a múltra és mert védi az apjáról alkotott képet. 

Pedig itt, Magyarországon, különösen szükségünk van a tisztánlátásra.

Lehet, hogy azért nem fog valaki túl korán meghalni, mert kiderül a múlt, mert sikerült feldolgoznia, megszabadulnia tőle. Másrészt tartozunk a nagyszüleinknek is azzal, hogy foglalkozunk az ő múltjukkal is, nem elítéljük vagy istenítjük őket, hanem megpróbáljuk megérteni. És kimondjuk, ha valaki bűnös volt, vagy ha valaki hétköznapi hősként élt, ahogyan annyi meggyötört anya és nagymama, apa és nagypapa.

– A kultúra megszállása már a harmadik kötete. Másképp ír ma, mint 2021-ben?
– Így, hogy a saját családom történetét is részben megírtam, kicsit empatikusabb is lettem. Ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok sokszor túlzó – az igazságérzetem néha messzire visz. És persze remélem, hogy a gyermekeimet is érdekelni fogja a munkám. Ezt a kutatómunkát részben miattuk is végzem, az egész családom, köztük Anna néni miatt, meg a magyarokért, ha használhatok nagy szavakat. El kell végeznünk ezt a feladatot, ha azt akarjuk, hogy legközelebb időben felismerjük a Hitlerek, Szálasik, Rákosik, Kádárok és Aczélok valódi személyiségét. Nem hagyhatjuk, hogy a különböző Nagy Testvérek, önjelölt és örök tanár bácsik mondják meg, mit gondoljunk, hogyan éljünk.

Borítókép: Mező Gábor újságíró, kutató (Fotó: Kurucz Árpád)