Coriolanus Snow (Tom Blyth) mintadiák Panemben, szeretne tovább tanulni és eltartani egykoron tehetős, mára inkább csak látszatra gazdag családját. Egy nívós díjra hajt, amelyet úgy szerezhet meg, ha mentorként vesz részt a 10. éhezők viadalán és versenyzője, a törékeny Lucy Gray (Rachel Zegler) győztesként kerül ki a küzdelemből.
Az efféle előzmények rögtön felvetnek több kérdést, amelyek közül a legégetőbb, hogy mennyire szól a rajongóknak, illetve egy laikus el tud-e mélyülni ebben a világban. Az első kivételével az összes Az éhezők viadalát jegyző Francis Lawrence igyekezett mindkét tábor kedvére tenni, s noha kissé felületesen, de az avatatlanok számára is elmagyarázza az alapokat. Az összkép azonban mégiscsak elsősorban a sorozat kedvelőit célozza meg, amely felütését tekintve abszolút érdekes.
Az énekesmadarak és kígyók balladája a korábbi részekben megismert Snow elnök fiatal éveire koncentrál.
A bevett műfaji elemek mellett egy olyan tablót képzelhetett el a néző, ahol egy alapvetően egyenes gerincű, jó ember, a hatalom ízétől megrészegülve elindul a romlás útján. Tény, hogy az efféle utólagos mosdatások nem szoktak jól elsülni, elég csak a Disney-féle Szörnyellára gondolni, de a potenciál adott volt egy jól felépített, izgalmas karakterrajzhoz. Nem fukarkodtak a játékidővel, a franchise leghosszabb darabja Lawrence műve a maga bő két és fél órájával, ráadásul annyi mindent zsúfoltak bele, mintha egy komplett trilógiát látnánk. Az első harmad Snow családi életére, ambícióira fókuszál, ahogy a hátráltató tényezők ellenére igyekszik alkalmazkodni és közelebb kerülni céljához.
A középső, egyértelműen legizgalmasabb szegmens a 10. viadal eseményeit öleli fel, míg a záró felvonás az ott történtek következményeiről mesél.
A főhős mellett kulcsszereplő a mentoráltja, Lucy Gray, akinek beköszönése igen emlékezetes, még ha kissé elcsépeltnek is hat. Tisztában vagyunk vele, hogy fontos alakja lesz a cselekménynek, ám izzadtságszagúnak érződik, ahogy az összes kiválasztott közül egyedül a leggyengébbnek kikiáltott lány ad elő magánszámot és vonja magára a figyelmet. Mintha látványos és hatásvadász elemek nélkül nem lehetne felépíteni egy jellemet. Ők ketten hamar egymásra hangolódnak, kapcsolatuk pikánsságát pedig az adja, hogy nem tudjuk, valós érzelmek vannak-e kialakulóban, vagy csak mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt. A film elég határozott választ ad erre a kérdésre, a képlet mégsem ennyire egyszerű. A viadal, mivel a korai éveket látjuk, eléggé korlátok közé szorult, futurisztikus környezet és ingerek helyett egy sokkal szimplább arénát kapunk, de az akciók képesek feszültséget generálni. Bárminemű titok felfedése nélkül is kikövetkeztethető, mi fog történni, ami egy epilógussal is felér, de ekkor még hátra van egy komplett történetszál. Itt válhatna igazán érdekfeszítővé a film, Snow új helyzetben találja magát, felsejlik az aljasabb énje és a Lucy Gray-jel való kapcsolata is új irányt vesz. Minden adott volt egy paranoiával, fertőző bizalmatlansággal átitatott közeg megteremtéséhez, amely végül visszafordíthatatlan eseményekhez vezet, s a felszínen ez létre is jött. Ám
ha tüzetesebben körbejárjuk az eseményeket, tisztán kirajzolódik, hogy mekkora lyukak tátonganak a sztoriban. Teljesen összekuszálódnak a dolgok, minden szereplő következetlen és ostoba döntéseket hoz, majd csodálkoznak azok foganatján.
Az egyik pillanatban valaki A-t mond, majd a következőben ennek ellentmondva B-ként viselkedik. Lehet ezt tudatos alkotói lépésnek titulálni, amellyel a manipuláció és az álszentség formáit mutatják be, de itt semmi ilyesmiről nincs szó, pusztán egy felületesen megírt forgatókönyvről. Ez az érzés sajnos a zárásig kitart, ahol már kár hallgatni a józan észre.
Az énekesmadarak és kígyók balladája nem lett pocsék, technikailag igényes, látszik, hogy nem csak a profitszerzés lebegett az alkotói gárda szeme előtt. Akadnak remek pillanatai, hangulatos elemei, s bár az egy dolog, hogy az első két viadal filmhez nem nő fel, de a fő célt sem sikerült teljesíteni. Történetesen nem voltak képesek hitelesen bemutatni, hogy Snow miért lett olyan, amilyen. Mindez a megalapozatlan ítéletekben, az ok-okozati összefüggések katyvasszá degradálásában, illetve a hatalomvágyig, ridegségig vezető érzelmi és morális hullámvasút lebutításában csúcsosodik ki. Kár érte, mert az érdekes premissza magában rejtett egy újabb „young adult” gyöngyszemet, de ez a viadal nem fog forradalmat kirobbantani, inkább elmerül a feledés homályában.
