Kat (Regina Lei) és Jim (Berant Zhu) Tajpejben él, mindketten dolgoznak, és éppen egy kis kikapcsolódást terveznek. Reggel munkába indulnak, és látszólag minden rendben van, ám a férfi szemtanúja lesz egy brutális gyilkosságnak, mely erőszakhullámot indít el a városban. Senki nem tudja, mi történt, de a káosz egyre nagyobb méreteket ölt. Jim elhatározza, hogy megtalálja kedvesét, aki egy kórházban lelt menedéket.
Rob Jabbaz kanadai rendező eddig animációs rövidfilmeket készített, direktori debütálása pedig merőben más stílust képvisel. Az említett zombis zsánert jelen esetben nem szó szerint kell érteni, inkább csak ehhez a műfajhoz áll legközelebb a Szomorúság. Megoszlanak a vélemények, hogy mi számít ebbe a kategóriába, melyet először Danny Boyle szélesített ki bő húsz éve, a 28 nappal későbbel (28 Days Later). Itt nem cammogó élőhalottak, hanem rohangáló fertőzöttek jelentették a fenyegetést. Jabbaz koncepciója is erre épül, ám míg Boyle művében a dühkór tünetei sokkal közelebb álltak az élőholtak állapotához, addig az itt Alvin vírus néven terjedő betegség sokkal alattomosabb.
Ahogy a cselekmény kései szakaszán egy virológus kifejti, a fertőzés az agy limbikus rendszerét támadja meg, mely felerősíti az erőszakra való hajlamot és a szexuális vágyat.
A fantáziát, tudatot azonban nem bántja, így az ámokfutó őrültekké váló emberek egyénisége megmarad. Ez egy igazán kegyetlen alkotói vízió, mely a lélek legsötétebb bugyraiba kalauzolja el a nézőt, mindent alárendelve a pusztítani akarásnak. Jabbaz nem vesződik sokat a felvezetéssel, negyedóra után elindul a vérfürdő, amelyben rögtön biztosít arról, hogy nem árt felkészülni a szélsőségekre. A cselekmény két szálon fut, Jim és Kat külön utakon járva éli meg a szörnyűségeket.
A rendező ügyes arányérzékkel építi a feszültséget, remek példa erre a metrós jelenet, mely kezdettől fogva nyugtalanító hatást kelt, hogy aztán tobzódjon a brutalitásban.
A folyamatos menekülést csak egy-egy lassabb szegmens szakítja meg, de a tempóra nem lehet panasz a szűk százperces játékidő során. Felvetődik a kérdés, hogy az extrém vérengzésen kívül mi értelme van a Szomorúságnak? Tartalmilag sajnos nem túl sok, mert bár az alapötlet egyáltalán nem rossz, közel sem használják ki a benne rejlő potenciált. A társadalmi, politikai reflexiókból vajmi keveset kapunk, a vírus terjedésének paranoiája sem kap nagy teret, illetve a személyes dráma is csak a záróakkordban kerül előtérbe. Pedig lehetett volna egy sokkal mélyebb, modern kórkép az emberről, érdekes kérdésfeltevésekkel, de Jabbaz egy interjúban elmondta, hogy kevésbé akart ebbe belemenni, sokkal inkább a válogatott durvaságokkal járó polgárpukkasztás vonzotta. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy a film jól néz ki. Az akciójeleneteknél minimális a CGI, szinte mindegyik gyilkosság során praktikus effekteket használtak, ez pedig üdítő lehet a zsáner rajongóinak.
A Szomorúság egyértelműen rétegfilm.
Kell hozzá gyomor, ingerküszöb, és érthető, ha valaki zsigerből elutasítja. Az összkép mégsem rossz, technikailag igényes, kiaknázza a lehetőségeit, és a szimpla, de ötletes sztori is jól utal vissza a pandémia által okozott szituációkra. Ennél tovább azonban nem merészkedik, helyette öncélúan dúskál a testnedvekben, és szinte mindent feláldoz az erőszak oltárán. Az 1700-as években élt Samuel Johnson költő, irodalomkritikus sorai remekül összegzik Jabbaz művének ars poeticáját, miszerint: „Aki vadállatot csinál magából, megszabadul az emberi lét fájdalmától.”
