Balázs Péter: A színházbokszok árnyéka miatt kevesen kerülnek reflektorfénybe

Csodálatos alakítások vannak a vidéki színházakban is, igaz, azok – a „színházbokszok” árnyékában – jóval kevésbé kerülnek reflektorfénybe – nyilatkozta lapunknak Balázs Péter Kossuth-díjas színművész.

Fotó: Kurucz Árpád

– Közel hatvan év színházi munka áll ön mögött. Van-e mégis olyan, ami kimaradt az életéből?
– Nem panaszkodhatom, de így is rengeteg minden maradt ki az én pályámból is, mivel nagyon gazdag a magyar színpadi irodalom. Nem lehet mindent eljátszani ennyi idő alatt sem. Húszéves koromtól hetvenkilenc éves koromig dolgoztam, sokat lehettem a színpadon, rendezhettem és Szolnokon színházigazgató is lehettem, így egy percig sem vagyok elégedetlen.

 Balázs Péter Kossuth-díjas színművész az otthonában. Fotó: Kurucz Árpád

– 1965-ben, amikor Veszprémben kapott állást, remélte, hogy egyszer ilyen pályát tud majd befutni?
– Nem, 1970-ben Várkonyi Zoltán hívására kerültem fel a Vígszínházba. A veszprémi évekkel a színészpályám akkor már alaposan meg volt támogatva, de a szakmában való elmerülés a Vígszínházban kezdődött, ahol huszonöt évet töltöttem.

– Miért döntött végül a Vígszínház elhagyása mellett?
– Huszonöt év hosszú idő, éreztem, hogy ott kicsit elfáradtak a dolgok. A színházban a minden esti játékot már megterhelőnek tartottam. 

Akkoriban 250-300 előadást kellett játszani egy év alatt, ami valóban sok volt. 

Ráadásul nem csak az előadásokból áll a színészek élete, a mindennapos verklihez sok minden más is hozzátartozott. Mást szerettem volna, ezért szabadúszó pályába kezdtem, amely talán bizonytalanabbnak tűnt, de szerencsésen alakultak ezek az évek: mind a színházi, mind pedig a televíziós felkérések terén pályám egyik legsűrűbb időszaka vette kezdetét. Olyan dolgokat csinálhattam, amelyeket a színház állandó színészeként nem tehettem volna meg. Így kerülhettem bele különböző tévéjátékokba. Sokat utaztam, jártam az országot pódium-előadásokkal és vendégszínészként. 

Tizenegy év után kaptam egy felkérést, hogy Szolnokon, a Szigligeti Színházban legyek igazgató.

– Akkor számos politikai támadást is kapott.
– Valóban, amikor felkínálták a szolnoki színház igazgatói állását, akkor határozott véleményt formáltam arról, hogy milyen színházat szeretnék csinálni. Valami olyat szerettem volna, mint amit annak idején Várkonyi alatt megtapasztaltam a Vígszínházban. Eklektikus műsortervet készítettem, hiszen egy magyarországi városban csak ilyennel lehet sikeres egy teátrum. 

Egy népszínházat álmodtam meg, amely hasonlóan működött volna, mint a berlini vagy a bécsi Volkstheater. 

Ezt 2007-ben a politikai vezetők félreértették vagy félre akarták érteni, ezért kaptam támadásokat. Habár én a népszínház alatt azt értettem, hogy minden műfaji igényt ki kell szolgálni a helyi színháznak, mivel nem lehet egy közel hetvenezres városban csak abszurdot vagy modern darabokat játszani.
 

„Csak Szolnokon van legalább négy-öt olyan tehetség, akiknek Budapesten sem akadna párja.” Fotó: Kurucz Árpád

– Szolnokon befogadták, tavaly díszpolgárrá is választották, és a helyiek is rendszeresen látogatták igazgatósága alatt a színházat.
– Valóban megbecsültek. A napokban is kaptam kedves telefonhívásokat a társulat tagjaitól. A sikert talán az mutatja hűen, hogy a szolnoki Szigligeti Színház tíz évig volt az ország leglátogatottabb színháza. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy olyan műsortervet készítettem, amely a közönséget valóban érdekelte. 

A kísérletezést, a furcsaságokat nem szeretik az emberek, azokra nem mennek el.

 A fővárosban sem igazán, talán ezért is ajánlották fel a DK-soknak a kezdeményezés jegyvásárlást a Katona József Színházban. Egykoron én az önkormányzatot kértem meg, hogy azzal támogassák a helyi teátrumot, hogy bérleteket vásároljanak. Megértették: mindenkinek az az érdeke, hogy a saját intézményüket ezzel támogassák. Ez aztán jól is működött.

– A helyi lakosság kisebb létszáma miatt a vidéki színházak nehezebben tudnak gazdaságosan üzemelni, mint a fővárosiak. Ezeken a nehézségeken így sikerült úrrá lenni? 
– A színházak mindenütt támogatásokból tartják fenn magukat. Az önkormányzati és az állami finanszírozás mellett a saját bevételek aránya is döntő. Ehhez viszont valóban népszerű műsorterv kell. Olyan színdarabokat választottam ki, amelyek a színészeknek is jól álltak, amiben sikerük lehetett. A repertoárunkban volt vígjáték, dráma, operett, musical, amelyet bérletben kínáltunk. 

A közönség lelkesedett, és újra és újra visszatért, így jelentős bevételeink keletkeztek. 

Ezekről az összegekről pedig a színház vezetése döntött. A közönségsiker darabok lehetővé tették, hogy a színészeink ne csak többféle szerepet kaphassanak, de azt is, hogy jelentősen többet tudjunk fizetni az alakításaikért, mint más színházakban. Igazgatóként volt még egy másik fontos feladatom: meg kellett teremtenem a színház felújítására szükséges összeget, mert az épület már nagyon rossz műszaki állapotban volt akkoriban. Évekig spóroltunk a felújításra, végül állami támogatással sikerült a szükséges forrást előteremteni.

– Igazgatósága utolsó éveiben meg is történt a szolnoki Szigligeti Színház felújítása, mégsem folytatta igazgatóként.
– A pandémia alatt egy kétéves hosszabbításra még rábeszéltek, hogy ezalatt bonyolítsam le a felújítási munkákat. Ez összetett és fárasztó feladat volt, de keresztülvittem. Így most Szolnokon egy szép új színház van, amely új igazgatóval várja a látogatókat. 

Hálás vagyok a társulat tagjainak, büszke vagyok mindenkire, akivel együtt dolgozhattam.

Csak Szolnokon van legalább négy-öt olyan tehetség, akiknek Budapesten sem akadna párja. Csodálatos alakítások vannak a vidéki színházakban is, igaz, azok – a „színházbokszok” árnyékában – jóval kevésbé kerülnek reflektorfénybe.
 

Borítókép: Balázs Péter színművész az otthonában (Fotó: Kurucz Árpád)