Egy diktatúráktól beárnyékolt történelmi időszakban mutat jeleneteket a brit uralkodói család viszonyaiból A király beszéde című film színpadi adaptációja.
A múlt század elejének vészterhes időszaka valójában csak háttér, a dráma két különböző világból érkező ember barátságára épül, amelyen keresztül a mű a konvenciók átlépésének példázatát rajzolja meg.
A David Seidler Oscar-díjas (2011) forgatókönyvéből született színpadi adaptáció igaz történetet dolgoz fel Albertről, a dadogással küzdő hercegről, aki később VI. Györgyként került a brit trónra. Apja, V. György (Trokán Péter) haldoklik, jogos trónörökös fia elvált amerikai nőbe szerelmes, ezért nem méltó a trónra. Albert, York hercege pedig dadogása miatt nem alkalmas az uralkodásra.
A többszörös Oscar-díjas film történetét tizenhárom évvel ezelőtti bemutatása óta itthon is egyre több színház viszi színpadra.
Játszották Kecskeméten, Zalaegerszegen, Győrben, Szolnokon, jelenleg is telt ház mellett megy a József Attila Színházban, és múlt év végén mutatták be a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Néhány kritikussal a két felvonás között arról beszélgetünk, hogy mint általában a forgatókönyvekből született művek legtöbbje, ez a darab sem ad sok lehetőséget a változatos megrendezésre.
Mégis mi az, amitől annyira sikeres lehet a nézők körében és amiért a rendezők azonosulni tudnak a történettel? Hozzájárulhat ehhez, hogy az angol uralkodócsalád folyamatosan a sajtó érdeklődésének középpontjában van.
Emellett erősebb az a tényező, hogy az eltérő világok találkozása, a társadalmi különbözőségek legyűrése időtlen drámai konfliktus: ettől tud a darab érvényesen megszólalni.
Lényegében a két főszereplő játékán múlik minden, színészközpontú dráma, hiszen a cselekményszegény darabot Albert és Lionel Logue, a logopédus egymással folytatott beszélgetései, helyzetgyakorlatai mozgatják. Nagyon nehéz, fizikailag is megterhelő színészi szerep a Kovács Tamás által nagyszerűen megformált Albert karaktere. Lionelt pedig mintha egyenesen Gáspár Sándorra írták volna: az egyszerű, hétköznapi ember, aki fütyül az elvárásokra. Tiszteli az uralkodót, de nem tud mit kezdeni az arisztokrata merevséggel, így első találkozásuktól a legközvetlenebb kapcsolat kialakítására törekszik.
A színpadkép a három falra vetített háttérrel, korabeli felvételekkel visszarepít a század eleji Angliába, kinyitja és mozgásba hozza a teret, miközben finoman szembeállítja az uralkodó család elszigetelt létezésével.
A külső valóságot mintha csak kivetítőkön keresztül szemlélné a túlfegyelmezett királyi család, hiszen rég elvesztette már kapcsolatát a néppel. A nyitójelenetben önmaguk paródiájává válnak esetlen integetésükkel, karót nyelt tartásukkal a Wembley Stadionban megtartott kínos beszéd alatt, amikor Albert képtelen elmondani a néphez intézett szavait. A láthatatlan tömeg moraját halljuk az önmaguk szobraként mereven integető méltóságok hátterében.
