A táncházmozgalom gyermekei
– Nem tudatosan hoztunk létre egy népzenei együttest, hanem elmentünk locsolni az ötven évvel ezelőtti húsvéthétfőn, nejlonzsákból csináltunk dudát, jártuk a házakat, mindenhova becsábultunk. Úgy voltunk vele, ha mindenhol megkínálnak minket likőrökkel, s így megyünk végig a falun, mire az osztálytársainkat és a táncoslányokat is meglocsoljuk, addigra elhajlunk, és ezt meg akartuk előzni. Ez annyira jól sikerült, hogy aztán következő évben is vártak minket. Visszagondolva, ez volt az az alkalom, amikor létrejött a későbbi Vujicsics együttes – mesél a kezdetekről Eredics Gábor, kiemelve, hogy a táncházmozgalom gyermekeinek tartják magukat. Mint mondja,
az 1972-ben elindított egyedülálló módszernek köszönhetően egy városi fiatal is közeli kapcsolatba kerülhetett a falusi hagyománnyal, sőt teljes mértékben hordozója tudott lenni. Még nagyobb eredmény, hogy a fiatalabb generáció is meglátta benne önkifejezésének hordozóanyagát, azt, hogy a hagyomány egész egyszerűen a mai kortárs zene szókincsét tudja adni.

Ebbe nőttünk bele, de elsősorban nem is a néphagyományaink tisztelete, hanem a zene felé fordulás volt az, ami igazán megfogott minket gyerekként. Az is hatásosnak bizonyult, hogy a szüleinktől nem valamilyen játékot, hanem hangszert kaptunk a születésnapunkra
– fogalmazta meg Eredics Áron, aki a Vujicsics-iskola eszméit továbbvivő Söndörgő tagja is. Szerinte azért tudtak ilyen fiatalon e felé a zene felé fordulni, mert nagyon progresszívnek tartották. Ahogyan a hetvenes években elindult táncházmozgalmat is. – Sebő Ferenc mondta egyszer, hogy a népzene egyfajta popkulturális termék, ezzel nem tudok vitatkozni. Éppen ezért nekünk ez nem egy visszafordulás volt a tradíciók felé, hanem egy nagyon imponáló, követendő zenei gondolkodásmód – mutat rá Eredics Áron.
Öszvérek, magyar identitással
– Ez az ötven évvel ezelőtti történet Pomázról indult, magyar anyagot itt tulajdonképpen nem találtunk. Citerát, csengőket, kolompokat, tárogatót igen, de a legélőbb hagyomány itt a szerb volt. Az üknagyapám szerb pópa volt, de ez akkor még nem tudatosodott bennem, nem ezért játszottunk szerb dallamokat, hanem mert rádöbbentünk, hogy nagyon furcsa lenne, ha Pomázról széki zenét játszanánk, miközben az itt élő szerb hagyomány az, ami igazán féltenivaló – magyarázza Eredics Gábor, hogy miért fordultak a délszláv zene felé.
Mint mondja, ha Pesten születtek volna, megtehették volna, hogy székit, akár gyimesit játszanak, de Pomázon teljesen természetes volt, hogy az ottani hagyományokat helyezik előtérbe.
Hozzáteszi: vonzó körülmény volt az is, hogy klasszikus zenei tanulmányokat folytató fiatalokként, a kottától eltávolodva, hallás után tanulhattak dallamokat.