– Úgy tűnik, mintha a filmszerepek egyre inkább megtalálnák az utóbbi években. Jól látom?
– Én nem egészen így látom, inkább úgy, hogy olyan háromévente jön egy-egy nagyobb szerep filmben. Közben vannak kisebbek is. Nem mondom, hogy nem örülnék több filmes munkának, de valahogy tendenciózusan így alakult eddig a pályám, nincs vele bajom.
– Az azért elmondható, hogy Sopsits Árpád 2015-ös, A martfűi rém című thrillerével ismerte meg jobban az átlag mozinéző?
– Ez igaz.
– A Mesterjátszma – ami nagyon komoly színészi jelenlétet igényelt – áttörést jelent a pályáján?
– A filmes szerepeim tekintetében nagyon fontosnak gondolom, de A martfűi rém sem volt egyszerű. Nagyon elfogult vagyok most ezzel a filmmel, különösen jó munka volt. Remélem, előbb-utóbb megtalálja a közönségét.
A fiatalok körében nagyon népszerű a Mesterjátszma
– Mennyire volt nehéz befogadnia és színészileg végigjárnia azt a tudat mélységeibe vezető utat, amit a forgatókönyv koncepciója az ön szerepén keresztül végigvisz?
– November 9-én volt a bemutató, és mostanra ki lehet jelenteni, hogy elég jó a fogadtatása, de
főleg a fiatalabbak értik egyből a fordulatokat, ez az idősebbeknek nehezebb lehet. Annyi science fictiont és thrillert látnak, hogy nekik az, hogy időben ugrás van és mozaikokból rakjuk össze a történetet, természetes dolog.
A tizen-huszonévesek nagyon szeretik, értik a filmet, és elsőre elmondják, hogy mi miért úgy alakul. Nagyon tetszett a koncepció, amikor először elolvastam. Egyébként nem volt egyértelmű, hogy én fogom játszani, mert sokkal idősebb színészt kerestek a szerepre. Aztán egyszer csak továbbgondolták, és akkor alakult úgy, hogy a negyvenes korosztályban keressenek tovább. Barnával csináltunk már együtt filmet. Pontosan a szerepem sajátossága miatt nem sokat vettem részt a film fordulatos vagy csavaros részében, mert az általam alakított pap a film nagy részében egy cellában raboskodik. Itt többnyire csak a stáb volt jelen, meg én.
Ilyenkor az operatőr a legjobb barátod. Ha meg tudsz benne bízni, akkor minden rendben van.
Szőke Andrással nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Ha jól emlékszem, négy forgatási napom volt teljesen egyedül.
– Egyedül ön tartja fenn hosszú időn keresztül a feszültséget.
– No, persze azért ebben a vágás, az operatőri munka is nagy szerepet játszik. De igen, ez nagy felelősség. Ráadásul úgy, hogy – mint általában minden film elkészítésekor – a jeleneteket nem lineárisan vettük fel. A vallatásokkal és az ÁVH folyosóival kezdtünk, aztán jóval később vettük fel mindazt, ami eközben a cellában történik – ez lényegében a szerep gerince és a történet egyik lényeges mozgatórugója.
– A magyar film nagy rendezőivel, operatőreivel dolgozott együtt az elmúlt években: Koltai Lajossal a Semmelweis-filmben, Enyedi Ildikóval A feleségem története című munkában. Mennyire jelentett új tapasztalásokat velük forgatni?
– Élvezem azt, hogy az egyik évben egy nagy filmet csinálok, a másik évben meg két-három kisebb szerepre hívnak.
Abban hiszek, hogy egy színész akkor van kondiban, ha nagyot és kicsit is játszhat.
A színházban is ezt szeretem. A feleségem történetében a legnagyobb nehézség az volt számomra, hogy angolul forgott a film: nagy stressz egy másik nyelven játszani. Aztán teljesen váratlanul ért, amikor Ildikó arra kért fel, hogy a magyar szinkronos verzióban én kölcsönözzem a főszereplő Jakob Störr hangját. Így végül nekem valaki más lett a filmben a magyar hangom. A Koltai-film esetében az operatőrt, Nagy Andrást régóta ismertem, a Semmelweis előtt A játszmában dolgoztunk együtt, előtte pedig a Madarász Isti rendezte A fekete múmia átka című tévéfilmben. Érződött az első napon, hogy ez egy iszonyatosan profi csapat, Koltai tanár úr is olyan típus, aki nyugalmat sugároz és teremt a forgatáson. Az nem volt kérdés, hogy hatalmas gondot fordítottak a látványra.
Érződött, hogy egy nagy költségvetésű filmet csinálhatunk és nagyon nagy nyugalom van, mindenki stresszmentesen tud dolgozni. Ilyet is jó néha megtapasztalni.
– Készül új filmszerepre?
– Januárban Surányi Andrással fogok egy kicsit dolgozni a Bartók Béláról készülő filmjében, de többet egyelőre nem tudok erről. Nemrég kaptam meg az anyagot, még nem néztem bele.
Hajduk Károly mindig dolgozott függetlenekkel
– A független színházi társulatban való jelenlét elkíséri a pályáját. Álladó töltekezés ez a kőszínház mellett?
– Mindig fontos volt, hogy jelen legyek ezekben, nem véletlenül alakult így. Mostanra megfogalmazódott bennem, hogy mindig azokat a helyzeteket kerestem, ahol hasonló színházi gondolkodású, ízlésű, alkatú emberekkel lehetek együtt.
Mindig abból születik a jó előadás, amikor mindenki érdekelt abban, és pontosan érzi, hogy az adott darabot miért vettük elő. Ezek jó találkozások.
A Vígszínházban töltött éveim vége felé kezdtünk el többen beszélgetni arról, hogy kellene csinálni valamit önállóan. Ez a kivételes helyzet volt a Narratíva csoport alakulása, ahol mondhatni egymást választották a nagyszerű alkotó emberek. Nagyon ritka és ideális helyzet volt. Legalábbis kezdetben. Rögtön a második bemutatónk után bejött a Covid, aztán a háború a szomszédban, és vele a nehéz gazdasági helyzet. És közben mégis olyan előadások születtek, amelyeket ha bárki megnéz, jobban tetszik vagy kevésbé, de biztosan lehet róla beszélgetni egy tartalmasat. Általában klasszikusokat játszottunk: Gogolt, Csehovot, Brechtet. Miközben tavalyelőtt megkaptuk a legjobb független színházi előadás díját a kritikusoktól, most gyakorlatilag csak névleg létezünk, nem tudjuk folytatni az anyagiak miatt. Szép csendben elment ez a kezdeményezés.
– Milyen volt akkor függetlennek lenni, amikor a Szputnyik Hajózási Társaságot kezdték, és milyen ma?
– Akkor – a mából visszatekintve – egy picivel könnyebb volt, de nem sokkal. Hiszen az sem tudott életben maradni. Jelen pillanatban nem látom, hogy mi a jövője az ilyen kezdeményezéseknek. Amikor szerződésben álltam kőszínházzal, akkor is dolgoztam független produkciókban, az eddigi pályám során mindig jelen volt az ilyen típusú munka. A magyar színházi élet szerves részeként ismertem meg ezt a közeget már fiatalon. Ha nagyon egyszerűen szeretném láttatni most a függetlenek helyzetét:
az egyik este felveszem jelmezként egy kőszínházban annak az előadásnak a költségvetését, amit másnap este játszani fogok a független darabban.
Gyakran előfordul, hogy mi mossuk otthon a jelmezünket, fűtetlen termekben próbálunk, ha kell, díszletet építünk, bontunk, kellékezünk. Mert semmi nincsen. Ez úgy hangzik, mintha egy diákszínjátszókör lenne, vagy lelkes amatőr műkedvelők csoportja, pedig itt mindenki diplomás, profi színházi alkotó, adott esetben szakmai vagy állami elismerésekkel, eredményekkel a háta mögött. Abszurdum.
– Beszélt arról, hogy az egyenrangú színházcsinálásban hisz. Hogy lehet ezt a mai rendezőközpontú gondolkodásban elhelyezni?
– A színház nem tud nem hierarchikus lenni, de ennek vannak határai. A mostani fiatal generáció például sokkal kevésbé hierarchiapárti, mint az jellemző volt akár harminc évvel ezelőtt. Elfogadják a rendező szavát, tiszteletben tartják, de
partnerkapcsolatot képzelnek el a színész és a rendező között.
Ma már nem az van, hogy bejön a rendező, mindent lediktál, és bármit mond, az szent és sérthetetlen. Amikor egyenjogúságról beszélek, azt úgy értem: hiszek abban, hogy nyugodtan lehet együtt beszélgetni a szerepekről, az előadás egészéről, és alkotótársként létezni. A színész felfogja, hogy nem látja magát kívülről, úgyis a rendező fogja megmondani, hogy mi és hogyan öltsön végleges formát végül, de abban a végeredményben ott van mindannyiunk közös gondolata, véleménye és tudása. A mai harmincas rendezők, ahogy én látom, máshogyan szocializálódtak: ők egyszerűen nem hisznek abban a színházi hierarchiában, hogy a rendező az, akinek mindent tudnia kell.
– Hogy látja a színházi élet megosztottságát?
– Az szintén abszurd, tarthatatlan és végtelenül színházellenes, ami most van. Mi, színészek együtt vagyunk forgatásokon, próbákon, egymáson kell segítenünk, jó előadást, jó filmet csinálni. Annak a közegnek, társadalomnak, amelyikben élünk. Itthon és mindenkinek, nemcsak azoknak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak. Idealizmus ez, tudom, a jelen állapotok között. A mára kialakult megosztott helyzetben nagyon nehéz valóban azt a feladatot ellátni, ami ennek a hivatásnak a lényege lenne, annyira eltolódtak hangsúlyok, nagyon nehéz bármiről megpróbálni értelmesen beszélni, mert azonnal más színezetet kap minden. Gyanakvóak és türelmetlenek vagyunk egymással és ez tarthatatlan, szerintem senkinek és semminek nem tesz jót.
