A film rendkívüli architektúráját egyfelől a színészi játék építi föl
Hajduk Károly, Péterfy Bori és Mácsai Pál úgy teremti meg a maga karakterét, hogy a néző minden indulatot és gondolatot igaznak érez. Váradi Gergely és Varga-Járó Sára viszont egészen más feladatot kapott. Ők a tényleges főszereplők, velük történnek meg az események, s furcsamód időnként mintha kiesnének a szerepükből. Aztán egyszer csak rádöbbenünk: az olykor-olykor megbicsakló színészi játék a filmhez tartozik. Így válik érthetővé, hogy nem az történik, amit látunk.
Az első pillanattól kezdve egyre több és több utalás mutat a történet végére, a rejtélyesnek vagy fölöslegesnek tűnő megjegyzések, snittek, pillanatok a mese előrehaladtával értelmet nyernek, magyarázó erejű jelenetekké válnak.
A szerkezet stabilitása azonnal felfogható, csak figyelni kell az apró momentumokra: az eltűnt gyalog, a lyukas kabátgallér, a ládába pakolt élet, a biztosan elzárt gáz, a homlokzatok között feltűnő ég, a fekete semmiben száguldó vonat, mind-mind építik a történetet. Nincs egyetlen fölösleges pillanat sem. Mintha maga a film is egyfajta végtelenül logikus sakkjátszma volna. Hadd másoljam ide a Wikipédiából: „Pièce touchée (am. 'megérintett bábu'). Ha a lépésre következő játékos megérinti saját figurái egyikét, köteles azzal lehetőség szerint szabályos lépést tenni. Ha az ellenfél figuráját érinti meg, lehetőség szerint köteles azt kiütni.”
És itt pontosan ez történik.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!