A film rendkívüli architektúráját egyfelől a színészi játék építi föl
Hajduk Károly, Péterfy Bori és Mácsai Pál úgy teremti meg a maga karakterét, hogy a néző minden indulatot és gondolatot igaznak érez. Váradi Gergely és Varga-Járó Sára viszont egészen más feladatot kapott. Ők a tényleges főszereplők, velük történnek meg az események, s furcsamód időnként mintha kiesnének a szerepükből. Aztán egyszer csak rádöbbenünk: az olykor-olykor megbicsakló színészi játék a filmhez tartozik. Így válik érthetővé, hogy nem az történik, amit látunk.
Az első pillanattól kezdve egyre több és több utalás mutat a történet végére, a rejtélyesnek vagy fölöslegesnek tűnő megjegyzések, snittek, pillanatok a mese előrehaladtával értelmet nyernek, magyarázó erejű jelenetekké válnak.
A szerkezet stabilitása azonnal felfogható, csak figyelni kell az apró momentumokra: az eltűnt gyalog, a lyukas kabátgallér, a ládába pakolt élet, a biztosan elzárt gáz, a homlokzatok között feltűnő ég, a fekete semmiben száguldó vonat, mind-mind építik a történetet. Nincs egyetlen fölösleges pillanat sem. Mintha maga a film is egyfajta végtelenül logikus sakkjátszma volna. Hadd másoljam ide a Wikipédiából: „Pièce touchée (am. 'megérintett bábu'). Ha a lépésre következő játékos megérinti saját figurái egyikét, köteles azzal lehetőség szerint szabályos lépést tenni. Ha az ellenfél figuráját érinti meg, lehetőség szerint köteles azt kiütni.”
És itt pontosan ez történik.
