A Hatalom története azzal kezdődik, hogy egy politikusoknak rendezett vadászaton Berger, aki egy fontos uniós poszt legfőbb esélyese, halálosan megsebesít egy fiatal hajtót. Véletlenül. Először fog a kezében fegyvert, a fiún pedig nincs láthatósági mellény. A sajtó azonnal elkezd érdeklődni az ügy iránt. A titkosszolgálat Steiner ügynököt (Hajdu Szabolcs) bízza meg, hogy megakadályozza a botrány kirobbanását. Steiner nem tudja, hogy ki lőtt, de amikor a gyilkosság helyszínén megismerkedik egy oknyomozó újságíróval, elkezd tisztulni a kép. Miközben a halott fiú családja a temetésre készül, Steiner parancsot kap, hogy fizessen le valakit, aki magára vállalja a gyilkosságot.
Berger a választási kampánya közepén van, tisztességes politikusnak tűnik, jó ügyeket képvisel – melyek a bolygó jövője szempontjából is óriási jelentőséggel bírnak –, így bukása visszafordíthatatlan károkat okozna. Annál is inkább, mert politikai ellenfele egy erkölcsi nulla, egy tenyérbemászó figura, aki az ökológiai válságon is nyerészkedni próbálna.
A szlovák-magyar-cseh koprodukcióban készült film központi dilemmája, hogy felülírható-e az egyéni felelősség a nagyobb rossz elkerülése érdekében. Igazságot szolgáltatni? Kinek? Csak egy bűnbakra van szükség. És kinek az igazsága fontosabb? A film egyik legerősebb jelenete a miniszer (Jan Kačer fantasztikus alakítást nyújt) és a titkosügynök párbeszéde. Vívódik, le akar mondani, megölt egy ártatlan fiút. De perspektívát kell váltania, más szűrőn keresztül szemlélődni, a közjó érdekeit előtérbe helyezve. Ez a legnagyobb feladat. Steinernek pedig az, hogy megoldja az ügyet. Egy végrehajtó, aki feletteseit megzsarolva teremt magának előnyös helyzetet, ennek ellenére a néző egy szimpatikus, a családjával törődő fickónak ismeri meg, a sztorin pedig csavarnak még egyet, hiszen Steiner halálos beteg.
Hajdu Szabolcs remekül hozza ezt az összetett figurát, redukált mimikája igen szuggesztív, az pedig külön bravúr, hogy egy csak nagy vonalakban felskiccelt figurának képes mélységet adni.
Ezekből már kikövetkeztethető, hogy a Hatalom inkább lélektani dráma, semmint politikai thriller. Komótosan halad előre a történet, el-elidőzve, mégsem kibontva az egyes karaktereket. Ismerős képeket mutat be a gyászfeldolgozásról, annak stációiról, a hatalom örök archetípusairól, ocsmány mechanizmusáról, ezt azonban halvány kreativitással teszi, így a film megmarad a példázatosság szintjén.
Vizuális nyelve viszont egészen sajátos – Pálos Gergely operatőr kimerevített nagytotáljai akár a festmények, melyek nyomatékot adnak a film által felvetett súlyos erkölcsi dilemmáknak. A skandináv krimiket idéző tájak, színek – pontosabban épp a színtelenség –, ugyanolyan nyomasztóak, mint a politikai szükségszerűségek könyörtelensége.
Pálos Gergely sok tágas, felülnézeti képpel dolgozik, onnan nézve az emberek kis hangyáknak tűnnek, akik teszik a dolgukat a hierarchiában betöltött szerepeik szerint. Világos az üzenet, e beszédes képeket azonban túljáratják – ez a dramaturgia rovására megy – ráadásul a lassúság, a monotonitás, ahogy haladunk előre a történetben, kontraproduktívvá válik. Még ha a rendezői szándék szépen körvonalazódik is ebben az egyébként erőteljes drámában, szerencsésebb lett volna egy ritmusosabb, nagyobb amplitúdókat bejáró, ha úgy tetszik, „közönségbarátabb” elbeszélésmódot választani, úgy működőképesebb lett volna.
Borítókép: Képkocka a Hatalom című filmből (Forrás: MPhilms)
