Mint mondta, nem két-, inkább háromlaki életet él, és a mai napig csodálkozik azon a fiatalemberen, akinek az 1960-as évek közepén volt bátorsága elindulni a nagy ismeretlen felé.
Ettől még ez a hazám: ide születtem, ebbe a nyelvbe, kultúrába. A Zeneakadémia után sikeresen felvételiztem a párizsi Conservatoire-ba, később a disszidensekből álló Philharmonia Hungarica tagja lettem, majd a Stuttgarti Rádiózenekarban játszottam harminchét esztendőn át, 65 éves koromig. Ennyi év után természetesen kötődöm Stuttgarthoz is, ha pedig el akarok tűnni a világ elől, arra ott a provence-i házam – a falusiak azt sem tudják, hogy mi a mesterségem. Ülnek a kávéházban, és kérdezik: „Lajos, te már megint nyaralsz?” Persze, ha nem jönnek el a házam előtt, nem is hallják az oboaszót. Azért én mindennap gyakorlok – ez becsület dolga –, de a pihenés, töltődés időszaka is nagyon fontos, amikor elmerülök a nyelvekben, a különféle kultúrák szellemi alkotásaiban
– fejtette ki gondolatait az interjúban az oboaművész, aki legutóbb az MMA kerek születésnapos zeneművészeinek koncertjén váratlanul – műsoron kívül – alig egyperces szólóval kápráztatta el a közönséget. Elárulta, hogy ez egy spontán jött ötlet volt. Mint mondta, a koncerteken jó esetben megszületik egyfajta lelkiállapot. Márpedig ott és akkor megszületett.
– A nádnyelves hangszerek megszólaltatójaként mondhatom:
a Carl Philipp Emanuel Bach-mű előtti csönd már része az alkotásnak, ezért nem is lehet siettetni azt. Bár az ujjak mozognak, de a lélek muzsikál.
Ez az ünnepi koncert arra késztetett, hogy végiggondoljam: meddig szabad muzsikálni? A muzsika természetesen időtlen, de mi, muzsikusok végesek vagyunk. A közönség elvár tőlünk egyfajta jól menedzselt, „sportos” eseményt – teljes joggal –, de vajon szabad-e a magunk törékenységében is megmutatkoznunk? – tette fel az improvizáció kapcsán a kérdést a művész.
Lencsés Lajos azt is felidézte, hogyan ismerkedett meg a meglepetésráadásként játszott Hommage L.L. 80. születésnapjára című darab szerzőjével, Kurtág Györggyel.
A nyolcvanadik születésnapom alkalmából felléptem a BMC-ben. Ott is szálltam meg, éppen azon az emeleten, ahol Kurtág György, korunk egyik legnagyobb zeneszerzője lakik. Próba után kaptam tőle egy üzenetet: „Jöjjön be hozzám este fél tizenegyre!” Életem egyik legszebb napjaként tartom számon találkozásomat a 97 éves Kurtág Györggyel, aki szellemileg friss, valóságosan sugárzik. Mondta, hogy írt nekem egy miniatűr darabot, ami tulajdonképpen egy ballada.
Ettől megilletődtem. Megittuk a pertut, és ő elmesélte, hogy egy korai József Attila-vers megzenésítésén dolgozik, fel is olvasta a Kukoricaföld című költeményt: „…A hűs Alkony beborít csöndes kékkel, / Én Rád gondolok nagy gyönyörüséggel”. A tiszta poézis hangján szólalt meg Kurtág, minden sallang nélkül. „Gyere be holnap is” – kérte, amikor éjfél előtt visszaindultam a szobámba. A következő este bevittem hozzá az angolkürtöt, és eljátszottam az ajándékba kapott Hommage L.L. 80. születésnapjára című kis darabot. „Holnap az oboát hozd be” – mondta búcsúzóul a mester, és én másnap már oboán fújtam el neki a művet. „Azt hiszem, az oboa d’ amore lenne a legszebb” – tűnődött Kurtág. A „szerelem oboája” is a nádnyelves hangszerek családjába tartozik, hangfekvése az angolkürt és az oboa között van. Gyönyörűségesen szépen szól, Bach kantátáit például többnyire ezen halljuk. A születésnapi találkozás után készítettem egy felvételt: Kurtág ajándékát először oboán játszottam, utána az oboa d’ amore következett, majd az angolkürt. Háromperces felvétel az egész, ugyanaz a darab három ruhában. Az első verzió racionális, a második szentimentális, az utolsó inkább profetikus. Remélem, egyszer hallható lesz lemezen is – osztotta meg gondolatait és érzéseit az oboaművész, akinek a lemezeinek és az éveinek száma vetekszik egymással.
