Párizs képzőmûvészet disszidálás kiállítás rendszerváltás

Ébrenlét és nyitottság a siker kulcsa Anton Molnár szerint

Az utóbbi években egyre többször mutatta meg itthon is munkáit egyéni kiállításokon a Franciaországban élő festőművész, tizenhárom éve pedig galériát nyitott legjobb barátjával a Váci utca régi szakaszán. Anton Molnár lelkesen beszélt arról, hogy miként sajátított el egy olyan önmenedzselő attitűdöt a nyolcvanas években, ami talán még most sem szokványos itthon. Ezúttal a fényes sikerek mögött az alkotó civil életébe kértünk bebocsátást: otthonában kerestük fel a művészt.

2024. 02. 27. 5:20

Azért is szerette, mert mindig úgy fest, hogy előre ott van a fejében, hogy mit szeretne csinálni, mint elmondta, a freskókat pedig nem lehet utólag korrigálni. – Nagyapámmal együtt állványt építettünk, és ott festettem. Sikerem is volt ebben az időben, tizennégy évesen kaptam egy megrendelést: a Magyar Honvédelmi Szövetség lövészklubjába mozaikot készítettem.

– Percz Jenő József igazgatóhelyettesként olyan szellemiséget teremtett, ami nagyon jó volt az iskola és a fiatal alkotók elindulása szempontjából. Azt hiszem, én sokkal többet tanultam a szakközépiskolában, mint a főiskolán, ahol elég határozottan megmondták, hogy mit kell csinálni – emlékezett a festő. Olyan mesterektől tanulhatott, mint Tölg-Molnár Zoltán, Szkok Iván, akiknek iránymutatása életre szóló útmutatás számára, és mint mondja, Barcsay Jenő akkor már nem tanított, de a szelleme meghatározó maradt a főiskolán.

Élesen élnek benne az emlékek a katonaévekről is: – A kommunizmusban arról szólt a katonaság, hogy a fiatal embereket meg kell törni. Kimondottan a megalázásról szólt, kevéssé a férfias kiképzésről. Az én időmben a seregben ketten öngyilkosok lettek. Számomra olyan élmény volt az az egy év, mint amit a Száll a kakukk fészkére című film sugall.

Emlékszem arra, a sok-sok megalázó szituáció mellett, hogy aki kicsit is szépen írt, vagy kézügyessége volt, az »Éljen május elseje!«, vagy »Éljen Lenin!« feliratokat gyárthatott. Én erre képtelen voltam, inkább keményebb feladatokat vállaltam.

Volt azonban egy képességem: mindig jól tudtam bánni az emberekkel. Akiknek problémái voltak, azoknak elmondtam, hogy hogyan segítsenek magukon. A túlélés ereje mindennél fontosabb. Ezt meg kell tanulni – fogalmazott.

Milyen lehetőségek voltak itthon az egyetem után egy fiatal festő számára a nyolcvanas évek elejének „szűk levegőjében”?

A középiskola után néhány évet itthon dolgozott, akkoriban nem voltak galériák, fiatal festőként lemezborítókat készített és néhány megrendelésből próbált megélni.

– Időnként az ember kapott valami nagyobb megrendelést. Például egy kilenc méteres festményt készítettem a Caolának a Martinelli térre egy hatalmas vászonra. – Emlékszem a munka előtt ajánlottam jó fotómodelleket, hogy ők legyenek a képen.

A főnök azonban azt mondta, hogy nem az általam kiválasztott nő lesz rajta, hanem a szeretője. Hiába is tiltakoztam volna, mert akkor ugrott volna a munka

– mesélte.

Ebben az elvtársi világban próbált boldogulni a kezdő festő, aki időközben megpillantotta a Normafa felé tartó 21-es buszon – amivel nap mint nap járt – leendő feleségét, Krisztinát. Azt állítja, sohasem nősült volna meg, ha nem ismeri meg a gyönyörű lányt, hiszen ő az az asszony, aki megértette őt.

A tudományos körökben ismert édesapa kapcsolatai jelentettek kitörést az akkor már kisgyerekes fiatal művésznek.

– Apám egykori kollégája az ENSZ-nek Genfben grafikust keresett plakátkészítőnek. Kaptam egy útlevelet, amivel elmehettem Genfbe dolgozni. Érdekes, hogy már 1988-at írtunk, de az emberek még semmit nem sejtettek a változásból. Amikor elmentünk, akkor mi még árulók voltunk, noha a nyolcvanas évek második felének végén jártunk. Kint azon dolgoztam, hogy kipróbáljam, milyen sikere van a festményeimnek a nyugati országokban. Néhány megrendelést elvállaltam, és így kerültem Franciaországba, Burgundiába – mesélte.

Mint mondta, itthon talán még most sem jellemző az önmenedzselés alkotói körökben, de akkoriban egészen más attitűdöt kellett elsajátítania külföldön, mint amihez hozzá volt szokva.

Mivel a kiállításmegnyitók általában a társasági életről szólnak, ő már a megnyitó előtti napon tartott bejárást a gyűjtői számára, hogy bemutassa az új képeit. De a kinti kiállítások előtt, a kezdeti években nagy cégek megrendeléseit is elfogadta, svájci óragyárnak, autós cégnek dolgozott. – Hozzá kellett szoknom egyfajta állandó jelenléthez és a kapcsolatteremtéshez, ami teljesen új volt számomra. Kint, amikor például egy japán galériás bejelentkezik a festőhöz, akkor azonnal fotóssal, újságíróval, szóval profi stábbal jön, és felépíti a tervét a művésszel kapcsolatban. De amikor Japánba megérkeztem, akkor sem volt megállás: rendkívül szisztematikusan felépített menet volt az első naptól kezdve, a legszínvonalasabb művészeti lapok munkatársai kopogtattak be a szobámba – fogalmazott.
Az említett önmenedzselő attitűd ma is meghatározza a művészi hozzáállását, de bevallja, manapság már nem lenne ennyi energiája tizennégy órás repülőutak után.

Többen megkérdezik tőle, hogy egy Tokiótól New Yorkig kiállító alkotó mit gondol, hogyan épül a sikeres karrier.

– A siker számomra az, hogy megszületünk egy tehetséggel, de ez a karrier harminc százaléka. Elengedhetetlen az állandó tanulás, ami megint harminc százalék. A hátralévő negyven százalék pedig a nyitottság: vagyis, hogy mit képes befogadni az agyunk a külvilágból.

Állandóan figyelni, ébernek lenni, észrevenni, hogy az életedben melyik az a pillanat, ami változást hozhat, új tapasztalatot, lehetőségeket adhat. Szerintem ez utóbbi nagyon fontos. Ha belementem volna kényelmes, langyos dolgokba, például, hogy galériával exkluzív szerződést kössek, akkor elveszett volna a kreativitás

– állítja a művész.

Örökké utazó alkotóként úgy látja, hogy a nyugat-európai egy kényelemben elkorcsosult társadalom, az európai és az amerikai ember ma azonnal akarja a sikert. – Az ázsiai bölcsen gondolkozik, előre lát. Amikor én Afrikában voltam, több mint ötven éve, már akkor ott voltak a kínaiak és autóutakat építettek, égészen más üzleti attitűddel, mint a nyugati társadalmak emberei– mondta.

Számára nagyon fontos a gyökerekhez való visszatérés, az itthoni megmutatkozás: tizenhárom éve ezért nyitott stúdiót a Váci utcában.

Úgy ment el, mint egy „áruló” a diktatúra Magyarországából, és úgy tért haza, mint egy ünnepelt, világhírű alkotó. A 2020-as, Pesti Vigadóban rendezett nagy kiállítása után itthon is sok gyűjtője lett a művésznek. Követi a magyar kortársakat, nemcsak azokat, akikkel a főiskolán közel egy időben végzett.

– Mindig arra törekedtem, hogy azt a világot megragadjam, amiben élünk, az ezredforduló és a jelenkorunk különös atmoszféráját, tárgykultúráját és jellemző arcait. Úgy látom, az absztrakt irányzatok mellett a figuratív egyre inkább teret nyer.

Én egyfajta közvetítő szerepet töltök be, nem annyira a festészeti esztétikára törekszem, inkább az ember érdekel. Nemzeteken és a fejünk felett elvonuló történelem lenyomatait örökítem meg, vegyítem a posztkommunista hagyományt a nyugati csillogással, a keleti szimbolikákkal, vagy afrikai vagy erdélyi természetközelséggel

– vallja a művész.

A könnyűzenei világ inspirációja fiatalkorától meghatározza művészetét.

Ebben is tetten érhető a nyitottsága: az Ivan & The Parazol zenekar tagjaival sok éve barátok, de több ez mint szimpátia: alkotói világuk kölcsönösen inspirálja egymást. Vitáris Iván egy interjúban így beszél a művészről:
– A kortársakhoz képest a nyolcvanas évek új magyar grafikai stílusában nagyon fontos szerepe volt Antonnak. Ha szembeállítod a többiek hozzáállásával, ő egyértelműen a modern nézőpontot képviselte – mondja a festőről készülő portréfilmben, amelynek részleteibe belenéztünk.
– Megütköztem azon, ahogyan a világot járt festő mekkora hitelt ad a srácok véleményének, milyen alázattal figyeli a gyermekei korosztályát, mintha tanulni szeretne tőlük valamit.