− A Magyar Rádió Gyermekkórusában szerzett tapasztalatai nyilván egy életre meghatározók voltak.
− Minden tekintetben. Ha valaki már kisgyermekként találkozik a zenével, menthetetlenül beleivódik a lényébe az élmény. Ráadásul a kórus zenetagozatos iskola is volt egyben. Olyan kiemelkedő gyűjtőhely és műhely, amely mindenkinek segített kiaknázni a benne rejlő zenei képességeket. Nem véletlen, hogy számtalan kiváló magyar művész került ki onnan. Akkoriban Csányi László és Botka Valéria vezették a gyerekkórust, zongorázni tanulni pedig Szűcs Ilonkától, Eötvös Péter édesanyjától kezdtem. Az ő személyük és az általuk megteremtett közeg garanciát jelentett a minőségre és az elhivatottságra.
− Miért éppen a zongorát választotta a hangszerek közül?
− Mert volt egy zongora az otthonunkban, ami alatt gyakran játszottam kisgyermekként. Később pedig a billentyűket nyomkodva pötyögtem rajta a hangokat. Az általános iskola első éveiben aztán különböző gyerekbetegségek miatt sokszor voltam otthon, és szerettem hallgatni a rádiót. Némelyik dal olyan mélyen belevésődött az emlékeimbe, hogy késztetést éreztem, hogy leüljek a zongorához, és megpróbáljam lejátszani.
− Ezek szerint gyermekként nem jelentett nyűgöt a sok gyakorlás, fellépés?
− Egyáltalán nem, sőt nagyon jól éreztük magunkat. Remek közösség alakult ki, és mi magunk is éreztük, hogy csodálatos ajándékot kapunk a sorstól. Nagyon sokszor szerepeltünk külföldön, és sosem felejtem el például azt az emlékemet, amikor Finnországban egy hatalmas, modern templomban léptünk fel. Nem akarok túlozni, de nagyjából száz méter körül lehetett a magassága, legalábbis nekünk, gyerekeknek mindenképpen akkorának tetszett. Az orgona melletti kóruserkélyre lifttel lehetett felmenni, és legalább másfél percig tartott az út.
Odafentről semmit nem láttunk, csak az eget a gyönyörű ablakokon keresztül. Úgy éreztük magunkat, mint az angyalok kórusa. Nagyon sok ilyen típusú emlékem van azokból az időkből, sokszor megérintett a zene varázsa.
− Olyannyira, hogy a Zeneakadémia növendékeként még koncertzongoristának készült. Miért váltotta fel a komolyzenét a színház világa?
− Ínhüvelygyulladást kaptam, ami nagyon visszavetett a gyakorlásban és a fejlődésben. Viszont így felerősödhetett a zeneszerzői énem. Híre ment, hogy Kemény Gábor barátommal akár egész darabokat is lekottázunk hallás után. Ezt a képességünket aztán a Színművészeti Főiskolán kamatoztattuk: az Ódry Színpadon mutattuk be az általunk lekottázott külföldi musicaleket. Így nyílt meg előttem egy új, zenés színházi világ.
− És hogy állt össze a későbbi legendás csapat, a Rock Színház társulata?
− Azt Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor hozták létre, én később csatlakoztam hozzájuk. Véletlen, sorsszerű találkozások voltak ezek. A színművészetin kezdtünk el azon gondolkodni, hogy Webberéhez hasonló zenés színházat kellene csinálni. És ott ismerkedtem meg egy remek csapattal, amelynek számos növendékem is tagja volt. Nagyon hasonlóan gondolkodtunk zenéről, színházról, és amikor Kemény Gábor barátommal befejeztük A krónikás című darabot, velük mutattuk be. Ez volt a mi debütálásunk a Rock Színházban. Egyébként a Musical klub című zenés, beszélgetős programsorozatban, amelynek a Benczúr Ház ad otthont, rengeteg Rock Színházas emlékünket felidézzük.
− A Rock Színházat a hazai musicaljátszás bölcsőjének is nevezhetnénk, hiszen a műfaj akkori legfrissebb, legmodernebb irányzatait bemutatva a csapat kiemelkedő szerepet játszott a musicalek népszerűsítésében. Mi lehetett a siker titka?
− Nagyszerű zenei munkatársakkal dolgoztunk, például az Apostol együttes tagjai alkották meg a zenei alapokat. Remek táncpedagógusaink is voltak. Jeszenszky Endre balettet és színpadi mozgást tanított, de Novák Ferenc „Tata” is tagja volt a csapatnak. Színpadi beszédet pedig magától Montágh Imrétől tanulhattak a jelentkező fiatalok.
A Rock Színház egy igazi műhely volt, ahol az volt a legfontosabb, hogy a modern kori musicalirányzatokat követve hozzunk létre produkciókat. És mindenki élvezettel csinálta, mert teljesen szabadon, műfajoktól függetlenül alkothattunk. Mi voltunk a producerek is, nem kellett mások elvárásainak megfelelni. Új eszközökkel szerettük volna kifejezni a kor fiatalságának érzéseit, és közelebb hozni a musical műfaján keresztül a közönséget olyan elmélyültebb művekhez, mint például az Anna Karenina vagy a Légy jó mindhalálig.
− Ma a Madách Színház tölt be hasonló szerepet a hazai zenés színházi világban. A nemrég bemutatott SIX című koncertszínházi előadás például a legfrissebb nemzetközi irányvonalat követi. Hogyan látja a műfaj alakulását?
− Bernstein mondta egykor, hogy a musical ugyanúgy bejárja a maga ívét és útját, ahogy például a komolyzene is eljutott a daltól a modern operáig. Egy-egy új, divatossá váló irányzat természetesen beépül a zenés színház világába is, hiszen az mindig az adott kor fiataljaihoz szól. Ugyanakkor a franciák például a francia népzenétől kezdve a sanzonon át jutnak el ezekhez az új stílusokhoz, éppúgy, ahogy nálunk magyar témák és magyar hangzások jelennek meg, épülnek be a művekbe. Ezzel tulajdonképpen egy kicsit a gyökerekhez is mindig visszanyúlunk, miközben a jövő felé mutatunk. A SIX a maga R’n’B techno világával valóban új szintre emeli a zenés színházat és a játszásmódot is, de a színház már kiérlelt elemeit felhasználva és azokból építkezve megadja a kellő tiszteletet Shakespeare-nek és társainak. Nálunk a Madách Színházban egy kicsit régebben ugyan, de hasonló volt például az Én, József Attila című darab, Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston műve, amely komoly, mély értékekre alapozva sokakhoz szóló, hiteles és igényes musicalt tudott létrehozni. Ezt egyfajta követendő művészi elvként már anno a Rock Színházzal is megfogalmaztuk. De említhetném példaként A tizenötödik című előadást is, amelyet szintén az általunk meghirdetett musicalpályázatra írt Derzsi György és Meskó Zsolt.
− Nevezhető akár az ön szerzői hitvallásának is, hogy magas színvonalú produkciókat kell létrehozni?
− Hiszem, hogy a tömegeket nem szórakoztatni, hanem gyönyörködtetni kell, és nem szabad alulmúlni az eredeti műnek a saját műfajában kiváltott hatását. Meg kell őrizni a mű teljességét és képességét a katarzisra. Úgy kell átültetnünk a magunk világába, hogy egy kicsit megfiatalodjon, de ne legyen értéktelenebb.
Hiszem, hogy akkor jó egy musical, ha megtörténik benne a katarzis. Ennek nagyon-nagyon sok összetevője van, amiket nem lehet patikamérlegen kimérni. De az biztos, hogy csak akkor születhet meg, ha az adott mű a drámai gondolkodásmód mentén hozott létre valamit. Mert akkor minden szereplőnek megvan a maga igazsága, megvannak a kellő összecsapások, és ezek az érzések a közönséghez is eljutnak. Kell, hogy legyen benne egy folyamatos belső harc. Hiszen már Madách is megfogalmazta Az ember tragédiájában, hogy az élet célja a küzdés maga.
− Ez ösztönzi arra is, hogy a wagneri vezérmotívum technikát alkalmazva különböző zenei világokat ütköztessen egymással a műveiben? Az egyes szereplőkhöz köthető dallamok, a sorsmotívumok összecsapásai is a drámai hatás megszületését segítik?
− Pontosan. Egyben vezetik is egy kicsit a közönséget. De nem biztos, hogy csak Wagner műveinek tulajdonítanám ezeket a jellemzőket. Ugyanez a technika volt megfigyelhető Mozart sok művében vagy akár Bizet Carmenjében is.
− Amellett, hogy a Madách Színház zenei vezetőjeként is számos feladat vár önre, ha jól tudom, jelenleg is alkot. Mit tudhatunk a most készülő új műről?
− Bródy Jánossal közösen dolgozunk egy Bulgakov-regény feldolgozásán, Képmutatók címmel. Terveink szerint nyáron lemezváltozatban már meg is jelennének a dalok. Így volt ez egyébként a Jézus Krisztus Szupersztár esetében is. Először néhány sláger született meg, és amikor azokat a közönség már dúdolgatni kezdte, Webberék kerestek egy színházat, ahol élő előadás formájában is bemutathatták. Most ezt az utat követve dolgozunk mi is. És hála Istennek nem kell azt éreznünk, hogy színpad nélkül kompromisszumot kötnénk, mert a lehető legjobb előadókat és a lehető legjobb formát fogjuk lemezre rögzíteni. És sosem tudhatjuk, kinek az érdeklődését kelti majd fel az így összeállított ajánlatunk.
Borítókép: Kocsák Tibor (Fotó: Teknős Miklós)
