A nagyenyedi születésű művész, aki órásmester édesapja csődbe menetele miatt abbahagyni kényszerült a Bethlen-kollégiumban folytatott tanulmányait, majd nyolc éven keresztül volt inas, pincér, kifutófiú és csavargó. 1914-ben, az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, majd negyven hónapnyi frontszolgálat után tüdőbajjal került haza. 1918-tól apja dési ötvösműhelyében tanult aranyművességet, közben rajziskolai tanulmányokat is folytatott. 1921-ben Erdély Romániához csatolása és az apjával állandósult konfliktusai miatt Budapestre települt. Nappal egy ezüstárugyárban dolgozott, esténként pedig rajzolni tanult az Iparművészeti Iskolában, majd Podolini Volkmann Artúr szabadiskolájában – idézi fel a művész életútját a Kultúra.hu oldalon megjelent írás, amely kitér arra is, hogy 1924-ben feleségével, Sugár Stefániával Milánóba költözött, ahol gyári munkásként dolgozott, miközben Kron Béla műhelyében elsajátította a rézmetszés technikáját. 1927-ben Firenzébe, Rómába és Velencébe látogatott, ahol a reneszánsz kor nagy alkotóinak műveit tanulmányozta.
Korai képei szociális témákat dolgoztak fel. Alakjait egyszerű, síkokkal határolt, szerkesztett térben helyezte el (Munkások, Paraszt, Vasmunkás). Későbbi alkotásai, mint a Déli pihenő és a Guberáló szabadabb kialakításúak, gazdagabb eszköztárral készültek. Konstruktív vásznai egyre drámaibbakká, expresszívebbekké váltak.
Uitz Béla forradalmi monumentalitása éppúgy hatott rá, mint Derkovits Gyula expresszivitása – fejti ki a megjelent írás. Legjelentősebb korszaka az 1933–37 közötti évekre esett, ekkor már érezte az új háború előszeleit, a pusztító ideológiák hatását. Mivel művészetéből nem tudott megélni, ezüstkovácsolásból tartotta fenn magát, amíg betegsége engedte. 1932-ben kezdett a tüdőbaj elhatalmasodni rajta, a budakeszi szanatórium visszajáró betege volt. 1934-ben feleségével együtt letartóztatták: Pécsett kerültek bíróság elé az ottani kommunistákkal együtt, ám bizonyítékok híján szabadon bocsátották őket.
A művész 1935-ben másfél évre ismét szanatóriumba került, tüdőplasztikai műtétet hajtottak végre rajta. Lábadozása után Rákoscsabán dolgozott tovább, ebben az időszakban több művészeti cikket is írt, amelyek a kolozsvári Korunk című lapban jelentek meg. 1938-ban Ortutay Gyulával a Nyírségbe, 1939-ben Hollókőre ment, és illusztrálta az Ortutay szerkesztésében megjelenő Fedics Mihály mesél című népmesegyűjteményt. József Attila verseihez, köztük A város peremén-hez is készített rajzokat. Illyés Gyulát több portrén örökítette meg – a költő elragadtatottan írt 1938-as Ernst Múzeum-beli kiállításáról. 1943-ban még eljutott Erdélybe, ezen utazásának emlékei „bivalyos” képei, a dési templom több változatban, valamint a Szamos-parti görbe fák.
Festészete összeköti Derkovits művészetét az alföldi festőiskola expresszív realizmusával. Öntudatos szocialista volt, a festészetet a világnézeti harc részének tartotta. Művészete eleinte Cézanne, a kubisták és a konstruktivisták nyomán fejlődött, őket tekintette a leghaladóbbaknak, ő maga azonban expresszionista alkotásaival jutott a csúcsra.
1944. január közepén ismét a budakeszi tüdőszanatóriumba szállították. A hónap végén a Szinyei Társaság neki ítélte a Szinyei-díjat. 1944. február 25-én halt meg a szanatóriumban. Tanulmányait A művészetről címmel 1959-ben, majd 1975-ben kibővítve adták ki; Mangáné Heil Olga Dési Huber-monográfiája 1982-ben jelent meg. 1958-ban posztumusz Kossuth-díjat kapott. 1976-ban nyílt meg Szombathelyen, Derkovits Gyula szülőházában a Dési Huber Emlékmúzeum, amelynek anyagát a festőművész özvegye bocsátotta a múzeum rendelkezésére, hogy a hagyaték állandó helyet kapjon. Az életmű anyaga 1985-ben átkerült az újonnan megnyílt Szombathelyi Képtárba. „A sorsod ellenére voltál mester és példakép” – írta róla halála után barátja, a mártírhalált halt Radnóti Miklós a Nem bírta hát... című versében, néhány hónappal saját sorsának beteljesedése előtt.
Az eredeti cikk a Kultúra.hu oldalon olvasható.
Borítókép: Dési Huber István: Hazafelé 1938 (Forrás: Wikipédia)
