Eltemették Szilágyi István Kossuth-díjas írót Kolozsváron

A nemzet művészét a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Szilágyi István Kossuth-díjas erdélyi erdélyi magyar író ravatala. Fotó: MTI/Kiss Gábor

Szilágyi István olvasóit azzal is megajándékozta, hogy csak válogatott műveit írta meg. Nem sietett, mindent lassan, megfontoltan, bölcs nyugalommal végzett – idézte fel Pécsi Györgyi, aki szerint az író regényei soha meg nem fejthető titkokkal vannak tele.

Márkus Béla irodalomtörténész a Magyar Írószövetség képviseletében hangsúlyozta: Szilágyi István a XX. századi magyar irodalom megkerülhetetlenül nagy alakja volt, de afféle főúri dilettánsnak tekintette magát, aki nem érez késztetést, hogy jelen legyen az irodalom fórumain. – Mindig úgy élt, vallotta épp harminc évvel ezelőtt, mintha legalább három élete volna – az egyikben lapot szerkeszt, az Utunkat, ugye, a másikban regényt ír, úgy tíz, tizenöt évenként egyet-egyet, ugye, és lesz, vélte, egy harmadik, a szemlélődésé – emlékeztetett.

Úgy vélte, Szilágyi István esetében a szkepszis volt az, ami visszafogta az írhatnámságot. 

Egyenes, szókimondó emberként tette közhírré, hogy sohasem munkált benne világmegváltó szándék, hogy a nemzetiségi-kisebbségi létezésüket utóvédharcnak tekinti, nem érzi a helyben maradásnak semmi heroizmusát

 – fogalmazott Márkus Béla.

Adrian Popescu kolozsvári író Nicolae Manolescu, a Romániai Írók Szövetsége elnökének búcsúlevelét olvasta fel, melyben kiemelte: mindig értékelte Szilágyi István különbségekre figyelő készségét, erkölcsi érzékét, tisztességét, azt, hogy 1989 előtt az írók jogainak védelmezője volt, a kisebbség és a többség közötti kapcsolatért sokat tett. – Úgy látom, hogy ilyen emberek és írók mintha nemigen születnének napjainkban. Az a hely, amelyet Szilágyi István töltött be az irodalomban, a mi céhünkben és a romániai magyar közösségben, mindörökre üres marad – fogalmazott a Romániai Írók Szövetségének elnöke.

Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője emlékeztetett arra, hogy Szilágyi István nem csupán az időket és indulatokat formálta, de csatázott családért, intézményért, árvaságra szánt hitekért is. – Élet és mű egysége zárt, felénk nyitott egész. Az olvasók egymást követő generációinak a szeme előtt csiszolódik ilyenné – mondta. Hozzátette: mindez csak a történet egyik része, a másik már mi magunk vagyunk. 

Immáron nekünk kell csatázni: családért, intézményért, árvaságra szánt hitekért. Eljövendő tanárokért, szülőkért, akik könyvet, regényt adnak ifjak kezébe is

 – zárta beszédét.