A Menopauzáról szóló beszámolóban kitérünk az alábbi szempontokra:
- Mit jelent 300 előadás a jelenkori magyar színházi iparban?
- Mit lehet tudni a tabutémát feldolgozó zenés darabról?
- Hogyan látjuk a színészi alakításokat?
- Mit jelentett be a Játékszín a jubileumi előadás után?
300: sok vagy kevés?
Ne legyenek illúzióink, a kultúrafogyasztási szokások merőben megváltoztak ahhoz képest, amit néhány évtizeddel vagy akár egy századdal ezelőtt jelentett a színházba járás. A szürke hétköznapokban is csak habzsoljuk az információkat, s néha már tíz másodperc is egy örökkévalóságnak tűnik, azonnal új inger, új információ után kutatunk. A többségnek, amikor eljut színházba, egy különleges, ünnepi alkalom, amit lehet, hogy hetek vagy akár hónapok óta szerveztek. Amikor már a zsöllyében ül valaki, megvan a lehetősége annak, hogy nézőként ráhangolódik az előadásra, a megismételhetetlenre. Itt a néző megtette a kezdő lépést, ekkor viszont a színházon a sor: meg kell adni azt, amiért eljöttek. Megoldás lehet egy, a közönségízlést kiszolgáló darab, ráadásul zenés. Jól tudjuk, évtizedek óta nagy sikerrel játsszák a Vígszínházban A Padlást (a koronavírus-járvány alatt túl volt az ezredik előadáson), A dzsungel könyvét (2020-ban a 1300. előadást ünnepelte a társulat); de – a teljesség igénye nélkül – impozáns számokkal büszkélkedhetett az Operettszínház jelenkori történetének egy meghatározó előadása, a Rómeó és Júlia francia musical, vagy éppen a húsz év után, 2018-ban 423 előadás után búcsúzott Portugál című Egressy Zoltán-vígjáték is. Egy szó, mint száz, ha egy produkció hazánkban megéri a háromszázadikat, meg kell néznünk, miért. Ráadásul ez esetben a helyszín nem a nagy kőszínházak egyike, hanem a Teréz körúti Játékszín – ettől még komoly múlttal rendelkezik –, ami magánszínházként működik. Nézzük is, mit tud a Menopauza!
Lehet-e énekelni a libidócsökkenésről?
A középkorú nőket sújtó hormonális változások időszakáról viszonylag kevés színpadi mű születik. Ezért is gondolom úttörőnek a 2000-es évek hajnalán Jeanie Linders tollából született történetet, ami négy nő – négy különböző archetípus – egy napját mutatja be, amikor is az egyik nagyáruházban, a New York-i Bloomingdale’s-ben találkoznak. Hazai teátrumba 2018-ban került Tallós Rita rendezésében, s azóta is műsoron van igen nagy sikerrel, de 2022 óta már a Bereczki Zoltán-féle átrendezésére válthatunk jegyeket.
A profi, a vega, a celeb és a hátébé, azaz az aggódó vidéki háziasszony van a színpadon – akiket a jubileumi előadáson Hernádi Judit, Falusi Mariann, Tóth Enikő és Náray Erika játszott –, akikben első ránézésre semmilyen közös nevező nincs.
Más az anyagi helyzetük, más értékeket vallanak, valójában teljesen más dolgok motiválják őket az életben. Ám a különbségek helyett a közös dolgokra koncentrálnak, ami ezúttal nem más, mint a menopauza. Azt nem mondta senki, hogy ez könnyed téma, mégis kellő (ön)iróniával átszőtt párbeszédeket és ismerős dallamokat hallunk új dalszöveggel. Annak ugyanis, hogy a nézőtéren néha már-már visításba áthajló röhögést hallhatunk, két összetevője biztosan van: 1. sorra kerül a menopauza összes lehetséges tünete, 2. a dalok.
A tüneteket úgy ismerjük meg, hogy a szereplők tudnak magunkon és a nem éppen kellemes helyzeten – például a hőhullámon, a libidócsökkenésen, a testsúlyingadozáson vagy éppen az alvászavaron – nevetni.
Megmosolyogtatóak azok a dalszövegek, amelyek jól ismert dallamokra íródtak. Felcsendül egyebek között a The Lion Sleeps Tonight, az I Will Survive és a These Boots Are Made for Walkin’ is, a háttérként használt LED-falon pedig ezen dalok esztétikájához jól illő vizuális megoldásokkal vagy éppen képregényszerű háttérrel találkozunk, miközben a négy szereplővel bejárjuk a pláza összes emeletét a fehérnemű üzlettől, az étteremszigeten át egészen az erotika szaküzletig.
Első hallásra (és látásra) könnyű lenne felszínesnek vagy éppen „trash musicalnek” titulálni a Menopauzát, merthogy az nem lehet minőségi jelző egy alkotás esetében, hogy tabukat döntöget. Az már inkább minőségi jelző, hogy a színészi játék által milyen mélységet kap egy-egy sokszor szürreális jelenet. Bár az első néhány percben szkeptikus voltam, érdemes neki adni egy esélyt.
Négy egyéniség, négy bombanő
Úgy vélem, a darab sikerének kulcsa a humor és a jól strukturált jelenetek. Ugyanakkor az előadás sikerének kulcsa kétségkívül az a négy színészegyéniség, akik értelmet és mélységet adnak a négy amerikai klimaxos hölgynek. Hernádi Judit a kiskutyájával élő magányos üzletasszonyt kellő (ön)iróniával formálja meg: a lemondás és a remény munkálkodik játékában. Egy szemforgatása képes százakat megnevettetni, nem beszélve búgó, a magányos nő karcos természetével jól rezonáló ének- és beszédhangjáról.
Szereplésének non plus ultrája az egyik világsláger Menopauza-féle változatában a „sohase mondd” című verssor, ami persze kihagyott ziccer lett volna, ha Hernádi nem a nevével összeforrt Sohase mondd című dalra reflektál – teszi mindezt otthonkában és portörlővel a kezében.
Hernádi Judit mellett Janza Kata játssza még a profi karakterét.
A bohókás vegetáriánus földanya karaktere rendkívül jól áll Falusi Mariannak, aki kellő lazasággal létezik a színpadon, karcosságot és mélységet alakításának az énekhangja ad. Ugyanebben a szerepben még Szulák Andreát láthatja a közönség. A szappanoperasztárt Tóth Enikő formálja meg: egy az öregedés fizikai jeleitől és a fiatalabbak érvényesülésétől félő nő képe rajzolódik ki. Megcsillantja a karakterben rejlő gyermeki, vagy inkább naiv ént is. S mielőtt legyintenénk, hogy jó-jó, de átlagember nem tud azonosulni egy sztárral, el kell mondjam, korántsem földtől elrugaszkodott félelmek és problémák ezek. Olyanok, amellyel egy bizonyos kor után szembe kell néznie egy nőnek. Hiszen – ha tetszik, ha nem – megsokasoknak a ráncok, a test feszessége alábbhagy és bizony lesz olyan szerep – akár átvitt értelemben is – amiket a kor múlásával már nem tud egy nő „eljátszani”. Náray Erika a családanya bőrébe bújik. Az asszony az elmúlt húsz évben nem igazán tudta kipihenni magát, s valami olyasmire vágyik, amit nehezen tud megfogalmazni magának. E szerepben még Szőlöskei Timeát láthatjuk.
A Menopauza, bár olykor annak tűnik, nem könnyű darab. Ha ugyanis jól figyelünk, két poén között észrevesszük az egyéni sorstragédiát. A változó kor tüneteinek felsorakoztatásával a hús-vér nők élete és mindennapos küzdelmei tárulnak elénk. Ezek a nők nem egymással, hanem a testükkel harcolnak, s mind tudják, az időt lehet lassítani, de megállítani aligha. Ennek felismeréséig vezethet a Menopauza, már ha mi is szembenézünk a valósággal, úgy, mint a színpadon lévő négy bombanő (hangzik fel a fináléban.)
A Menopauza útja folytatódik
A 300. jubileumi előadást követően a Játékszín igazgatója, Bank Tamás bejelentette, hogy a színház május 4-én szombaton rendezi meg az Etyeki majálist. A Játékszín a Sonkamesternél programsorozat részeként számos művésszel és előadással találkozhat a közönség.
Minden hónapban megküzdünk azzal, hogy sokkal többen szeretnék megnézni az előadásainkat, mint amennyi nézőt be tudunk fogadni egy este. Ez alól a Menopauza sem kivétel. Májusban végre lehetőségünk lesz egyszerre nagyobb tömeget szórakoztatni Etyeken. Két színpadot építünk és gazdag kínálattal, tizenhat színésszel érkezünk
– mondta Bank Tamás.
Borítókép: Március 7-én tartották a Menopauza című musical 300. előadását a budapesti Játékszínben (Fotó: Kaszner Nikolett)
