Örökségünk tesz azzá, amik vagyunk

Meglepetésként érte a kulturális közéletet a hír: Demeter Szilárd lesz a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Hamarosan kiderült, a megbízás ismét olyasféle feladatra szól, mint amit a Petőfi Irodalmi Múzeum élén betöltött Demeter: széles körű kultúraszervezői munka. A hogyanokról és miértekről faggattuk az új intézményvezetőt.

– Hogyan kapcsolódik az új hálózathoz a Petőfi Kulturális Ügynökség?
– Most elviccelhetném azzal, hogy nem elég jónak lenni, annak kell látszani is. De ennél jóval többről van szó. A megváltozott kommunikációs térben, a megváltozott – csúnya kifejezéssel élve – „kultúrafogyasztási” szokásokat figyelembe véve új eszköztárra van szükségünk ahhoz, hogy a közgyűjteményeinkben őrzött bölcsességet megmutassuk, érdekeltté tegyük a befogadót, magyarán a kultúrafogyasztás helyett a kultúrahordozót helyezzük célkeresztbe. A közgyűjteményeink tudásközpontok. A tudásátadás folyamata és módszertana is változik, utol kell érnünk a saját korunkat. Ez a Petőfi Kulturális Ügynökség jelmondata is: mi vagyunk saját kortársaink. Mind a tartalomgyártásban, mediatizálásban, mind az újmédiás eszköztárban, mind a rendezvényszervezésben hathatós segítséget tud nyújtani nem csak ezeknek a közgyűjteményeknek, hanem bármelyik kulturális intézménynek, ami a magyar kultúra egészében helyezi el magát, és nem tekinti öncélnak a létét.

– Milyen területeket érinti az együttműködés?
– Vannak olyan területek, amelyek magától értetődnek: ilyen a közös kommunikáció, közönségszolgálat, múzeuminformatika, kiállításpolitika, tudományos munka, vagy a digitalizálás. Ez utóbbi kiemelten fontos, hiszen a digitális kulturális adatvagyon természete szerint lehetővé teszi, hogy egységben mutassuk meg és tegyük mindenki számára hozzáférhetővé, felhasználhatóvá a kulturális örökségünket. Vannak olyan háttértevékenységek, amelyek egységesítése az intézménymenedzsmenti logika alapján hatékonyabb működést eredményezhet. De nem szeretném indulásból lehatárolni a mozgásteret. A Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ a jogi személyiségüket, szakmai autonómiájukat megtartó intézmények főigazgatói tanácsának döntései alapján fog működni, tehát a kollektív bölcsességben bízom. Sokat idézett mondás manapság: egyedül senki nem lehet elég okos. Első lépésként mindenféleképpen össze kell állítanunk egy problématérképet, meg kell néznünk, mi az, amit meg tudunk oldani mi ebben az együttállásban, mihez kell kormányzati segítség. És nagyon szeretném, ha a közgyűjteményi szakma különböző területen dolgozó, egyébként kiváló szakemberek közös műhely-konferenciákon a saját szakmai problématérképeiket is fölrajzolnák, illetve konszenzuálisan döntenének a lehetséges és kívánatos fejlesztési irányok mellett.

– Mit várhatunk az új Közgyűjteményi Központtól múzeumszakmai területen? Sokszor elmondta: egy kulturális örökség van. Ennek a különböző végvárai azok, amit mi múzeumokként, könyvtárakként vagy levéltárakként ismerünk. Lesz változás, előrelépés ebbe az irányba?
– Ezért csináljuk, hogy legyen. A gettólogika gyengíti a magyar kultúrát. Ha meg akarjuk mutatni a világnak, hogy kik is vagyunk mi, magyarok, akkor muszáj egységben gondolkodni. A nemzeti kulturális identitás szintézisalkotás eredménye. Kicsit filozofikusabban fogalmazva: az utalásegész nélkül önmagukban a részeknek sincs értelmük. A régészek erről sokat tudnának mesélni.

– Várható-e új szemlélet az új központtól? Többször megfogalmazta: mi vagyunk a saját kortársaink, máskor úgy mondta, nem kultúrafogyasztóként tekintünk a befogadóra, hanem kultúrahordozóként. Mit jelenthet ez a gyakorlatban?  
– A legfontosabb: intézményfókuszú működés helyett feladatfókuszút szeretnék. Az a feladatunk, hogy ebben a zilált korszakban hozzásegítsük a befogadót – azt a magyar adófizetőt, akinek az örökségét gondozzuk az adóforintjaiból –, hogy megfogalmazza a válaszát a sejtésem szerinti legfontosabb kérdésben: mi a magyar a XXI. században? Ha tudjuk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, merre tartunk, akkor nehezebb bennünket kibillenteni az egyensúlyunkból. A nyugati kultúra jelenleg nagyon vékony jégen jár. Sokszor hozom fel példaként: anélkül, hogy vitatnám a munkahelyi szexuális zaklatás problémájának fontosságát, a #metoo-mozgalom egy hónapos médiakampánnyal felülírta azt a több ezer éves jogfölfogásunkat, miszerint valakit csak akkor tekintünk bűnösnek, ha egy bizonyítási eljárás során egy pártatlan bíróság kétséget kizáróan megállapítja a bűnösségét. Bemondásra lincseltünk meg verbálisan embereket. És ez csak egy példa.

– Miért fontos kulturális örökségünk, magyarságunk erőteljes bemutatása? 

– Az eltörlés kultúrája a halott fehér emberek teljesítményét űzné a történelem szemétdombjára. Márpedig onnan nézve mi halott fehér emberek örökségét gondozzuk sajátként a közgyűjteményeinkben. A woke-őrület rólunk szól. Nem hagyhatjuk! A halott fehér emberek kultúrája tartott meg bennünket ezeregyszáz éven át Európa közepén, ez az örökség az, amiben élünk, ami minket azzá tesz, amik vagyunk, és ez az, amire a következő ezer évet is alapozhatjuk. Ha elfogadjuk, hogy mi pusztán ökológiai lábnyomokként egzisztálunk, ahogyan ezt a poszthumán ideológia erőlteti, akkor azt is elfogadjuk, hogy nekünk nincs jogunk a létezéshez, hiszen az ökológiai lábnyom mértéke egy szám, annak a legjobb értéke a nulla. Ez azért elég messze van az Isten képére teremtett szabad személy fogalmától. Másfelől a másság ájult tisztelete sem túl szerencsés. Aki mindig más akar lenni, abból senki lesz. Harmadrészt: a XX. század borzalmai azt tanították meg nekünk – és erről mostanában mintha megfeledkeznénk –, hogy az emberi jogokat kenhetjük a hajunkra, ha nincs olyan erős politikai közösség, amely ezeket a jogokat szavatolni tudná a számunkra. Mi Európában ezen közösség alatt eddig a nemzetet értettük. Lehet próbálkozni a nemzet fogalmának felülírásával, de az eltelt évtizedek, évszázadok alapján ez nem fog menni. Személy szerint pedig imádom a magyar kultúrát, az anyanyelvemet, nemzeti közösségünket, és mindent megteszek azért, hogy ezt gazdagabban és erősebben adjam át a gyermekeimnek, az ő gyermekeiknek. Magyarnak lenni jó.

Borítókép: Demeter Szilárd (Fotó: Éberling András)