Fülöp Péter: A 2024-es Országos Színházi Találkozó új korszakot nyit a hazai színházi világban

Hosszú évek kihagyása után idén a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezi meg az Országos Színházi Találkozót. A szemle tizenhat előadással készül június 10. és június 16. között, a kísérőprogramok pedig más művészeti ágak bekapcsolódását és a szakmai párbeszédet is lehetővé teszik. A közelgő eseménysorozat kapcsán Fülöp Péterrel, a kaposvári színház igazgatójával beszélgettünk.

Fülöp Péterrel, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatójával beszélgettünk a közelgő Országos Színházi Találkozóról. Fotó: Luthár Kristóf

– A kaposvári városrészeket és a régiót miképpen tudják bevonni? 

– A városrészekre egy mozgószínpad segítségével fogunk eljutni, ahol olyan ötven–hetven perces előadásokat tartunk majd, amelyek elférnek egy húsz-huszonöt négyzetméteres színpadon. A régió felé is szeretnénk nyitni. Megállapodást kötöttünk a Kultkikötővel, kísérőprogramként júliusban a déli parti színpadokon három előadás lesz látható.

– Milyen szempontok alapján választják ki az év legjobb előadásait, alkotóit az esemény díjaira? Kik vesznek részt ebben a nehéz munkában?
– Csak a legvégén szeretnénk majd nyilvánosságra hozni a zsűri összetételét, azonban annyit elárulhatok, hogy lesznek szakmai és laikus tagok benne. Mindenki oda nyúl, amilyen az alapvégzettsége: én jogász vagyok, ezért az angolszász bíráskodásból merítettem ihletet. Az esküdtszéki bíráskodás bizonyos szempontok mentén a laikusokra épül. 

Szeretnénk megnyerni kaposvári törzsbérletes nézőket, akik vállalják, hogy megtekintik a szemlére bekerült 16 előadást és természetesen a szakmából is meg fogunk szólítani olyan szakembereket, akiket mi alkalmasnak tartunk arra, hogy részrehajlás nélkül tudjanak pontozni.

Egy pontrendszerben gondolkodunk, azonban nem versenyprogramot hirdettünk, az előadásokat nem szeretnénk versenyeztetni. Öt kategóriában tervezünk díjakat kiosztani: a legjobb színészt, illetve színésznőt, a legjobb rendezést, a legjobb díszletet és a legjobb jelmezt fogjuk jutalmazni. A díjakat egy fiatal kaposvári származású képzőművész fogja elkészíteni.

– Milyen hatása lehet a találkozónak a hazai színházi életre és kultúrára?

– Annak örülnék, ha úgy vonulna be a köztudatba és egyben az emlékeinkbe, hogy ez volt az a találkozó, ami hosszú évek kihagyása után újra egy asztalhoz tudta ültetni a szakmát. Bőséges választékkal találkozhat a néző, aki április 15-től megvásárolja a jegyét az előadásokra. Kárpát-medencei merítésben gondolkodtunk annak érdekében, hogy a nagy budapesti színházak, a kisebb budapesti művészszínházak, a vidéki színházak, a határon túliak és a függetlenek is megmutathassák magukat.

 Azt gondolom – bár ezen sokan vitatkoztak velem eddig és fognak ezután is –, hogy arányos lett ez a program.

 A függetlenek persze bírálnak minket, hogy miért nincs több. Mi arra törekedtünk, hogy a magyar színházi élet különböző szeletei, dimenziói jelen tudjanak lenni. A kísérőprogramok megléte is mutatja, hogy mi a tág értelemben vett előadó-művészetet szeretnénk ezúttal megmutatni.

– Lásd: tánc vagy cirkusz.

– Így van. Szerettük volna, hogy a találkozó egy pillanatkép legyen a jelenről, arról, hol tart a hazai színházművészet és a tárgyi értelemben vett előadó-művészet. Ha van nyitottság a szakmában, akkor javaslatot teszünk őszre egy lecsengető konferenciára vagy beszélgetéssorozatra, hogy újra elővegyük a most nyáron felmerült kérdéseket. Soha nem lesz olyan, hogy mindenki mindenben egyetért, de ha olyan alapvetésekben, amelyek köré és mögé a szakma nagy része oda tud rendeződni, amikről meg tudnak állapodni, akkor azt gondolom, hogy a találkozó jól szolgálja a tág értelemben vett hazai előadó-művészet ügyét.

– Hogyan segíti az esemény az ország különféle pontjain létrejövő színházi előadások népszerűségét, elérhetőségét? Miért fontos ez a típusú láthatóság?
– Az elmúlt évtizedekben, a rendszerváltozást követően annyira felgyorsult a világunk, hogy amíg korábban – például abban a bizonyos nagy kaposvári korszakban – megengedhette magának egy néző, hogy Budapestről vagy egy távolabbi városból ellátogasson Kaposvárra, addig ennek a lehetősége mára leszűkült. A néző számára a lakóhelye környékén lévő színházak elérhetők, esetleg Pécsről átjön Kaposvárra vagy Kaposvárról átmegy Pécsre. Ezt a trendet látom, amióta ebben a szakmában dolgozom.

Időről időre törekszünk arra, hogy más színházakkal közös munkákat hozzunk létre, és ily módon meg tudjuk mutatni a kaposvári színészeket Budapesten és más városokban – de nehéz a helyzet.

 A néző bizonyos értelemben be van szorítva vagy szorulva a saját megyei színháza köré. Szerintem nagy érdeme az újra induló Országos Színházi Találkozónak, hogy vándorfesztivál. Amikor majd egy következő városba látogat a szemle, akkor annak a városnak, annak a térségnek a közössége kapja meg a lehetőséget, hogy hozzájusson más típusú színházi élményhez, mint amit megszokott. 

– Az előadásokat válogató személyek fontos szerepet játszottak abban, hogy a találkozó programja összeálljon, hiszen összesen hatvanöt társulat százhét színházi előadással nevezett be. 

– Elképesztő, megfeszített tempóban dolgoztak, feszes időkeretben. Az volt a kérésünk, hogy legalább ketten nézzenek meg egy előadást. Volt olyan, amelyet hárman néztek végig. Karácsony után indultak előadásokat nézni és húsvétig tartott a munkájuk. Mi azt követően kaptunk tőlük tíz-tíz javaslatot. 

Ez egy tempós és feszes munka volt. Megjegyzem, szerintem egy alapvetően színházszerető embernek is extrém megterhelés ilyen számú előadás megtekintése ennyi idő alatt.

 Ezt követően a Kaposvári Művészeti Tanáccsal hét-hét darabot választottunk ki, amelyek végül bejutottak a programba. Lényeges, hogy teret adtunk és adunk a függetleneknek is. Számomra sosem volt kérdés, hogy a független társulatok szerves alkotórészei a hazai színházi életnek, de én egy picit kevésbé vagyok megengedő, mint ahogy ők magukkal szemben, hogy nekik milyen arányban és milyen súllyal kellene megjelenniük.