Tettekkel beszélni

A MITEM-re, azaz a Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra érkezett hazánkba a Rimas Tuminas litván rendező által színpadra állított Anna Karenina című előadás. Az izraeli Gesher Színház és a francia Théâtre Les Gémeaux koprodukciójaként létrejött, keserédes humorral teli művet április 11-én láthatta a Nemzeti Színház közönsége.

Rimas Tuminas rendezésében a tettek beszélnek. Fotó: Sergey Demyanchuk

Rimas Tuminas rendezőként zseniálisan képes egyszerű mozdulatokba tömöríteni az összetett üzeneteket. Szereplői gyakran nem szavak, sokkal inkább cselekvések segítségével fejezik ki gondolataikat, érzéseiket. Rögtön a mű elején megjelenik ez a fajta kifejezésmód az élvhajhász, bohém, a csábításoknak ellenállni képtelen, Alon Friedman által alakított Sztyiva, illetve a Miki Leon által alakított, megfontoltabb, higgadtabb és kitartóbb, ugyanakkor kevésbé magabiztos Levin között elhangzó, étkezésekkel allegorizáló párbeszédnél. 

De Anna is a búgócsiga eltulajdonításával, majd visszaadásával, azaz tettekkel mutatja meg a Roni Einav által alakított fiatal és naiv Kittinek, hogy ha akarja, Levint is éppúgy elcsábíthatja tőle, ahogy annak idején Vronszkijt. 

Egy másik emlékezetes példája a tettekkel való beszélgetésnek az, ahogy Kitti az esküvő után papucsot adva Levinre nemcsak berendezi, de szinte a felismerhetetlenségig átalakítja az immár közös otthonukat. Az amúgy szinte teljesen csupasz, rideg padjaival egy vasúti váróteremre emlékeztető színpadi látványvilág itt megtelik színekkel és élettel. 

Ugyancsak a tettek beszélnek abban a jelenetben is, amikor az egyszerű, békés életre vágyó Levin és a szocialista eszmékért lángoló, Yuval Yanai által alakított bátyja, Szergej egy filozófiai összecsapásuk végén tekintetükkel oltják fel és le az életnek értelmet adó remény, szeretet és hit fényével világító, az örök érvényű igazságok keresését is szimbolizáló lámpát.

Miki Leon (Levin) és Roni Einav (Kitti). Fotó: Sergey Demyanchuk

A Gesher Színház előadásában az utalások mellett – például amikor az operaházban játszódó jelenetben Anna Puccini Pillangókisasszonyának egy részletét hallgatja – fontos szerepet kapnak az eredeti irodalmi műben megjelenő párhuzamok és ellentétek is. A női sorsokat is így, egymáshoz viszonyítva láthatjuk megjelenni Annán, Kittin és a Karin Seruya által alakított Dollyn keresztül, aki Rimas Tuminas koncepciójában sokkal inkább kényszerűségből, mint szerelemből tart ki hűtlen férje, Sztyiva mellett. 

Anna – Dollyval ellentétben – kitör a béklyóból, nem fojtja el érzelmeit. Enged a határozott, sármos fellépésű, hozzá korban jobban illő, Avi Azoulay által életre keltett katonatiszt, Vronszkij csábításának. A boldogságot, amelyet korábbi életének romjain szeretne felépíteni, azonban így sem találhatja meg. Férje, Karenin, a csupán a látszatot és a társadalmi státusznak megfelelő viselkedést szem előtt tartó felszínes, idősödő hivatalnok – aki Gil Frank alakításában kellően kispolgári figuraként jelenik meg a színen – képtelen tüzet és szenvedélyt ébreszteni. Megelégedne a tisztelettel is, amelyet Anna szerint azonban azért találtak ki, hogy elfedje azt az üres helyet, ahol a szerelemnek kellene lennie. Ezt a helyet azonban Vronszkij oldalán sem sikerül megtalálnia.

Rimas Tuminas rendezése nem akar egyetlen igazságot felmutatni, nem kiált ki senkit bűnösnek, és a nézők arcába se vágja a saját bűnösségüket. Sokkal inkább a megbocsátásra és arra a gondolatra helyezi a hangsúlyt, hogy a boldogságra akkor is folyton törekedni kell, ha talán sosem érhetjük el, és ha talán nem is létezik.