Tettekkel beszélni

A MITEM-re, azaz a Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra érkezett hazánkba a Rimas Tuminas litván rendező által színpadra állított Anna Karenina című előadás. Az izraeli Gesher Színház és a francia Théâtre Les Gémeaux koprodukciójaként létrejött, keserédes humorral teli művet április 11-én láthatta a Nemzeti Színház közönsége.

Rimas Tuminas rendezésében a tettek beszélnek. Fotó: Sergey Demyanchuk

Lev Tolsztoj klasszikusának számtalan feldolgozása között különleges helyet foglal el ez az adaptáció, amely sokkal inkább a cselekvések, mintsem a szavak által meséli el a jól ismert történetet. 

Fény és árnyék egyszerre van jelen az Efrat Ben-Tzur által életre keltett Annában. Fotó: Alexander Khanin

A látszólag komor és sötét, árnyékokkal teli világban a litván rendező koncepciójának nyomán felcsillan a fény is. Az életnek értelmet, a küzdelemhez pedig erőt adnak olyan örök érvényű értékek, mint a szeretet és az isteni gondviselés. Tuminas rendezését – a súlyos történéseket gyakran ellenpontozó humornak köszönhetően – áthatja az a remény, amelyet Tolsztoj regényének alábbi zárószavai közvetítenek:

 Az egész életem, függetlenül mindattól, ami történhet velem […] a jó kétségtelen értelmével teljes, amellyel hatalmamban áll megtölteni.

A Gesher Színházat 1991-ben Jevgenyij Arje rendező alapította, egy Moszkvából Izraelbe vándorolt orosz színtársulattal. Kezdetben kétnyelvű színházként működtek, héberül és oroszul is színpadra állították darabjaikat. Napjainkban már kizárólag héberül játszanak, de továbbra is szoros kapcsolatot ápolnak az orosz kulturális örökséggel. Héberül hidat jelentő nevéhez hűen a Gesher Színház integráló erő szeretne lenni az izraeli multikulturális társadalomban mind a korosztályok, mind a népek tekintetében. Éppen ezért saját, izraeli szerzőik műve mellett számos világirodalmi klasszikust is színpadra állítanak.

A darab rendezője az alig egy hónapja, március 6-án elhunyt, litván származású Rimas Tuminas. A világhírű alkotó a moszkvai Állami Színházművészeti Főiskola rendező szakán szerezte diplomáját. Tolsztoj halhatatlan klasszikusai közül nem az Anna Karenina volt az első, amelyet színpadra álmodott: a Háború és béke című regényből készült előadást a szakma és a közönség egyaránt elismerően fogadta. 

Érezhető szeretettel és tisztelettel fordul a klasszikusok felé, ám utalásokban, szimbólumokban gazdag rendezései, amelyek a teljes színházi spektrumot magukba foglalják, túlmutatnak az eredeti irodalmi műveken.

Anna, akit Efrat Ben-Tzur színésznő keltett életre, Tuminas rendezői felfogásában nem a körülmények áldozataként jelenik meg a színen. Nem csupán egy fiatal nő, akit hozzákényszerítettek egy nála jóval idősebb férfihoz, és aki most szabadulni próbál ebből a fogságból. Mind a sorsa, mind a jelleme sokkal összetettebbé válik ennél. Egyesíti magában a NŐT: a gyengéd anyát, a házsártos feleséget és a szélsőségesen féltékeny szeretőt. Miközben nagylelkű és kedves is tud lenni másokkal, olykor a végletekig kegyetlenné válik. Komplex személyiségében egyszerre van jelen a fény és az árnyék, a fájdalom és az öröm. Mint azt ő maga is megfogalmazza: „Meg kellene ölni. Két nő van bennem.”

Rimas Tuminas rendezőként zseniálisan képes egyszerű mozdulatokba tömöríteni az összetett üzeneteket. Szereplői gyakran nem szavak, sokkal inkább cselekvések segítségével fejezik ki gondolataikat, érzéseiket. Rögtön a mű elején megjelenik ez a fajta kifejezésmód az élvhajhász, bohém, a csábításoknak ellenállni képtelen, Alon Friedman által alakított Sztyiva, illetve a Miki Leon által alakított, megfontoltabb, higgadtabb és kitartóbb, ugyanakkor kevésbé magabiztos Levin között elhangzó, étkezésekkel allegorizáló párbeszédnél. 

De Anna is a búgócsiga eltulajdonításával, majd visszaadásával, azaz tettekkel mutatja meg a Roni Einav által alakított fiatal és naiv Kittinek, hogy ha akarja, Levint is éppúgy elcsábíthatja tőle, ahogy annak idején Vronszkijt. 

Egy másik emlékezetes példája a tettekkel való beszélgetésnek az, ahogy Kitti az esküvő után papucsot adva Levinre nemcsak berendezi, de szinte a felismerhetetlenségig átalakítja az immár közös otthonukat. Az amúgy szinte teljesen csupasz, rideg padjaival egy vasúti váróteremre emlékeztető színpadi látványvilág itt megtelik színekkel és élettel. 

Ugyancsak a tettek beszélnek abban a jelenetben is, amikor az egyszerű, békés életre vágyó Levin és a szocialista eszmékért lángoló, Yuval Yanai által alakított bátyja, Szergej egy filozófiai összecsapásuk végén tekintetükkel oltják fel és le az életnek értelmet adó remény, szeretet és hit fényével világító, az örök érvényű igazságok keresését is szimbolizáló lámpát.

Miki Leon (Levin) és Roni Einav (Kitti). Fotó: Sergey Demyanchuk

A Gesher Színház előadásában az utalások mellett – például amikor az operaházban játszódó jelenetben Anna Puccini Pillangókisasszonyának egy részletét hallgatja – fontos szerepet kapnak az eredeti irodalmi műben megjelenő párhuzamok és ellentétek is. A női sorsokat is így, egymáshoz viszonyítva láthatjuk megjelenni Annán, Kittin és a Karin Seruya által alakított Dollyn keresztül, aki Rimas Tuminas koncepciójában sokkal inkább kényszerűségből, mint szerelemből tart ki hűtlen férje, Sztyiva mellett. 

Anna – Dollyval ellentétben – kitör a béklyóból, nem fojtja el érzelmeit. Enged a határozott, sármos fellépésű, hozzá korban jobban illő, Avi Azoulay által életre keltett katonatiszt, Vronszkij csábításának. A boldogságot, amelyet korábbi életének romjain szeretne felépíteni, azonban így sem találhatja meg. Férje, Karenin, a csupán a látszatot és a társadalmi státusznak megfelelő viselkedést szem előtt tartó felszínes, idősödő hivatalnok – aki Gil Frank alakításában kellően kispolgári figuraként jelenik meg a színen – képtelen tüzet és szenvedélyt ébreszteni. Megelégedne a tisztelettel is, amelyet Anna szerint azonban azért találtak ki, hogy elfedje azt az üres helyet, ahol a szerelemnek kellene lennie. Ezt a helyet azonban Vronszkij oldalán sem sikerül megtalálnia.

Rimas Tuminas rendezése nem akar egyetlen igazságot felmutatni, nem kiált ki senkit bűnösnek, és a nézők arcába se vágja a saját bűnösségüket. Sokkal inkább a megbocsátásra és arra a gondolatra helyezi a hangsúlyt, hogy a boldogságra akkor is folyton törekedni kell, ha talán sosem érhetjük el, és ha talán nem is létezik.