– Egyik első fesztiválélményem a sztrugai költői estek sorozat egyik legfontosabb eseményéhez kötődik – meséli Balázs F. Attila. – Akkor voltam a macedón kisvárosban, amikor az még Jugoszlávia része volt, s amikor a fesztivál ötvenedik születésnapját ünnepelte. Meghívták Juhász Ferenc et is, aki – Nagy László után második magyarként – korábban megkapta a fesztivál aranykoszorúját. Mi ketten képviseltük a magyar irodalmat, de vagy százötven költő vett részt rajta a világ minden tájáról.
Ám, ahogy mesél a világlátott versfaragó, hamar kiderül, nem ez volt élete legérdekesebb költészeti találkozója.
A kolumbiai Medellínbe például ugyancsak száznál több költőt hívtak meg, s a legizgalmasabb verseket egy több tízezer fős arénában is előadhatták a vendégek.
Valami popsztárnak vagy sportcsillagnak érezték magukat a költők, mintha Latin-Amerikában a versnek is más lenne az értéke, értelme, mint Európában.
– Nicaraguában, a granadai fesztiválon szinte hihetetlen ünneplésben volt részünk – meséli a költő. – A gyönyörű kisvárosban karneváli fesztivál részeként tartották meg a költészeti találkozót. A nicaraguai törzsek tradicionális viseletekben vonultak az utcákon, színes tollakba öltözött bronzbőrű lányok, táncos lábú fiúk, énekeltek, pörögtek, forogtak végig a városkán. Ám minden saroknál megálltak, elcsöndesedtek, körülvették az oda készített emelvényt, és meghallgatták a hazai vagy a messzi földről érkezett költőket. Anyanyelven, majd spanyolul is elhangzott minden vers, s a hallgatók hümmögtek, bólogattak, láthatóan megjegyezték, kinek mi tetszett, majd továbblódult a karneváli forgatag a következő útkereszteződésig, ahol újabb költők várták a verséhes télbúcsúztatókat.
A költészeti fesztiválok persze nem csak Dél-Amerikában népszerűek. Tartanak ilyen rendezvényt Kínában, Vietnámban, Koreában, de még Kenyában is. Európa számos országában is népszerű fesztivál a költőtalálkozó: Macedóniában két albán és két macedón fesztivál van, Olaszországban vagy hét ilyen rendezvényt tartanak, a horvátoknál is két költészeti világtalálkozó van, de nem hiányzik a műfaj a szlovák, a cseh és a szlovén fesztiválpalettáról sem.
– Romániában vagy tíz jelentősebb nemzetközi költészeti találkozót tartanak – mondja beszélgetőpartnerem, akiről itt most el is kell mondanom, Marosvásárhelyen született 1954-ben, a ditrói Matematika-Fizika Líceumban érettségizett 1973-ban. Előbb Gyulafehérváron a Római Katolikus Hittudományi Főiskolára iratkozott be, majd Bukarestben szerzett könyvtáros és műfordítói oklevelet. Tizenhárom évig volt a csíkszeredai megyei könyvtár könyvtárosa, ám 1990-ben átköltözött Szlovákiába, ahol a felvidéki magyar nyomtatott és elektronikus sajtóban, valamint a könyvkiadásban dolgozott. AB-ART néven 1994-ben Pozsonyban alapított saját kiadót, s a Szőrös Kő folyóiratnak is a főszerkesztője lett. Úgy nyolc éve Magyarországon él egy Miskolc melletti községben. Így széles rálátása van a hazai, a szlovákiai és persze a romániai irodalmi életre is. (Aki személyesen is kifaggatná, május 8-án 17.30-tól, Miskolcon a Sub Rosa kávézóban, Kégl Ildikó irodalmi estjén találkozhat vele.)
– Barátaimmal azon dolgozunk – folytatja –, hogy a zilahi fesztivált Románia egyik legfontosabb költészeti eseményévé formáljuk.
Huszonkét éve kezdődött ez a történet. Akkoriban csak amolyan regionális találkozó volt a helyi román és magyar költők kedvére. Ma már Kubából, Ciprusról, Skóciából, Olaszországból, Horvátországból is érkeztek vendégek, no meg persze Magyarországról és Románia távoli vidékeiről is.
Daniel Saucával, a Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központ vezetőjével és Halmosi Sándor költő, műfordító barátommal szervezzük a Primavara Poeziei, azaz a költészet tavasza fesztivált, és idén már díjakat is kioszthattunk. Egy román, Robert Serban temesvári költő, egy magyar, Zalán Tibor, és egy távolabbról érkezett lírikus, a kubai Alex Pausides kapott most elismerést.
Az ilyen találkozók persze nemcsak a költőkről és költészetről szólnak. Balázs F. Attila szerint nem pusztán verseket osztanak meg egymással a meghívottak, de gondolatokat is és élményeket is. Ráadásul sok esetben a kiadók is figyelemmel kísérik az eseményeket.
Ott mérik föl, hogy a külföldi lírikusok közül kiket lenne érdemes otthon, hazai nyelven is a közönség elé vinni. Szóval néha amolyan nemzetközi költészeti vásárként is értelmezhető a költőtalálkozó. Országimázs-építésnek sem utolsó egy-egy ilyen rendezvény, s különösen nem utolsó, ha azon gondolkozunk, hogyan lehetne a kicsiny és nyelvében elszigetelt magyarság hatalmas irodalmát feltenni a nemzetközi kulturális élet horizontjára.
Ahhoz, hogy magyar költő meghívást kapjon egy-egy komolyabb költészeti fesztiválra, nem sok kell. A nagy latin-amerikai események szervezői csak annyit kötnek ki, hogy a meghívottnak legalább öt verse jelenjen meg angolul vagy spanyolul.
Máshol még ilyen feltételek sincsenek. Mégis, magyar költő alig-alig jut el ezekre a találkozókra.
De, ha már mi nem megyünk, ha már a magyar költők utaztatását és bemutatkozását egyetlen irodalmi szervezet vagy irodalomsegítő intézmény sem támogatja, akkor vajon miért nincs Magyarországon költészeti fesztivál? Ám hiába jelentek meg kötetei több mint huszonöt nyelven, hiába fordított több mint ötven könyvet különböző nyelvekből, hiába gondozott könyvkiadóként több mint kilencszáz művet, hiába tagja a párizsi Európai Tudományos, Művészeti és Irodalmi Akadémiának, a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületének, a Magyar Pen Klubnak, a Romániai Írók Szövetségének, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának, erre a kérdésre Balázs F. Attila sem tud válaszolni.
