Versfaragók, ha találkoznak

Azt gondolnánk, hogy a versolvasás magányos tevékenység. Az ember, ha verset olvas, elmélázik a szavak fölött, ízlelgeti a meglepő kifejezéseket, innen is, onnan is megcsodálja a költői képeket, belefeledkezik a ritmus hullámzásába, egyszóval olyasvalamit csinál, amit csak egyedül lehet. Persze ha jobban meggondoljuk… Van olyan verselés is, amikor kedvese fülébe zümmögi az ember: „Egy csók! S ettől félni kell? / Eskü, amit közelről súgok el.” Meg olyan is, amikor hatalmas tömeg előtt zengi a költő: „Talpra, magyar!” És, mint azt a közelmúltban a zilahi költészeti fesztiválon megtudtam, még olyan is, amikor költők és válogatott közönségük tart találkozót, hogy legújabb, legjobb, legérdekesebb, legaktuálisabb verseiket megosszák egymással. A Magyarországon szinte ismeretlen irodalmi fesztiválformáról Balázs F. Attilával beszélgettem, aki nemcsak a Költészet tavasza néven egyre híresebb észak-erdélyi rendezvény egyik szervezője, de a legtöbb költészeti fesztiválon megfordult magyar lírikus.

Forrás: Költészet Tavasza Nemzetközi Fesztivál

– Barátaimmal azon dolgozunk – folytatja –, hogy a zilahi fesztivált Románia egyik legfontosabb költészeti eseményévé formáljuk. 

Huszonkét éve kezdődött ez a történet. Akkoriban csak amolyan regionális találkozó volt a helyi román és magyar költők kedvére. Ma már Kubából, Ciprusról, Skóciából, Olaszországból, Horvátországból is érkeztek vendégek, no meg persze Magyarországról és Románia távoli vidékeiről is.

Daniel Saucával, a Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központ vezetőjével és Halmosi Sándor költő, műfordító barátommal szervezzük a Primavara Poeziei, azaz a költészet tavasza fesztivált, és idén már díjakat is kioszthattunk. Egy román, Robert Serban temesvári költő, egy magyar, Zalán Tibor, és egy távolabbról érkezett lírikus, a kubai Alex Pausides kapott most elismerést.

Az ilyen találkozók persze nemcsak a költőkről és költészetről szólnak. Balázs F. Attila szerint nem pusztán verseket osztanak meg egymással a meghívottak, de gondolatokat is és élményeket is. Ráadásul sok esetben a kiadók is figyelemmel kísérik az eseményeket.

Ott mérik föl, hogy a külföldi lírikusok közül kiket lenne érdemes otthon, hazai nyelven is a közönség elé vinni. Szóval néha amolyan nemzetközi költészeti vásárként is értelmezhető a költőtalálkozó. Országimázs-építésnek sem utolsó egy-egy ilyen rendezvény, s különösen nem utolsó, ha azon gondolkozunk, hogyan lehetne a kicsiny és nyelvében elszigetelt magyarság hatalmas irodalmát feltenni a nemzetközi kulturális élet horizontjára. 

Ahhoz, hogy magyar költő meghívást kapjon egy-egy komolyabb költészeti fesztiválra, nem sok kell. A nagy latin-amerikai események szervezői csak annyit kötnek ki, hogy a meghívottnak legalább öt verse jelenjen meg angolul vagy spanyolul.

Máshol még ilyen feltételek sincsenek. Mégis, magyar költő alig-alig jut el ezekre a találkozókra.

De, ha már mi nem megyünk, ha már a magyar költők utaztatását és bemutatkozását egyetlen irodalmi szervezet vagy irodalomsegítő intézmény sem támogatja, akkor vajon miért nincs Magyarországon költészeti fesztivál? Ám hiába jelentek meg kötetei több mint huszonöt nyelven, hiába fordított több mint ötven könyvet különböző nyelvekből, hiába gondozott könyvkiadóként több mint kilencszáz művet, hiába tagja a párizsi Európai Tudományos, Művészeti és Irodalmi Akadémiának, a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületének, a Magyar Pen Klubnak, a Romániai Írók Szövetségének, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának, erre a kérdésre Balázs F. Attila sem tud válaszolni.