Mongóliát is érdekli a Kelet elvesztett varázsa

Véget ért a tizennégy részes, Mongóliát bemutató televíziós sorozat, amelyet vasárnaponként a Dunán lehetett látni. A közmédia nagyszabású vállalkozásáról beszélgettünk a sorozatpremier után Bayer Zsolttal, az alkotás írójával és rendezőjével, akivel Dzsingisz kán emlékét is felidéztük, de azt is tisztáztuk: eláruljuk-e IV. Béla a tatárjárást elszenvedő népét, amikor a mongolokkal ma szoros kapcsolatokat ápolunk. Megtudtuk azt, ami a filmből nem derül ki: hogy az egyik táborhelyen a magyar stáb melyik magyar dalt énekelte el a kazah és a mongol nyelvű nótázást viszonozva.

Bayer Zsolt már a Szent Kelet vesztett varázsa című, Mongóliát bemutató szubjektív televíziós sorozatának őszi, ulánbátori díszbemutatójára készül. A tizennégy részes tévéfilm első sugárzása nemrég ért véget a közmédián, a Duna csatornán. Fotó: Havran Zoltán

– Sok cifra minősítéssel találhatta már magát szemben az életben, de hadd gyarapítsuk ezeknek a sorát. Mit szólna ahhoz a meglátáshoz, hogy egy galád értelmiségi elitista bújik meg ennek a filmnek a szerzőjében? 
– Nem tudom, minek köszönhetem ezt a címkét, de azt gondolom, hogy ezzel a megállapítással azért még együtt tudok élni. 

Ne mindig az alacsony szint legyen a mérce!

– Arra gondolok, hogy a tévésorozat narrációja úgy épül fel, hogy sokszor minden pontos hivatkozás nélkül jelennek meg benne a magyar irodalomtörténet legszebb idézetei. Az értők örömére, az értetlenek szempontjaival viszont mit sem törődve. Nem zavaró, hogy egy bizonyos műveltségszint alatt a nézők így kimaradnak az idézeteknek a helyes értelmezéséből?
– Igen, ez egy létező kockázat, de ennek technikai okai is voltak. Ha a narrációba mindig beleírtam volna, hogy mikor mit idézek, az megtörte volna a hangulatot. Aztán azt is tudtam, hogy valamikor könyvben is megjelentetem majd ezt az anyagot, így arra gondoltam, hogy majd ott teszem helyre a forrásmegjelöléseket teljes pontossággal. 

De akkor hadd reagáljak érdemben az elitizmusról szóló megállapításra is, mert ez valóban korunk egyik nagy dilemmájához vezet. Ahhoz, hogy mindig lefelé nivellálunk. Mindig az alacsonyabb szinthez viszonyulunk. 

Pedagógiából annak idején nekem azt tanították, hogy minden osztály a leggyengébb láncszemhez fog idomulni. De tényleg jó ez így? Szerintem inkább az a baj, ha nem adjuk vissza a műveltség rangját. 

– Miért pont Mongólia lett az útifilm tárgya? A pusztai nomád örökség nyomába szegődni máshol is lehetett volna. 
– Ez az ország már régen rajta volt a bakancslistámon. Egy gyerekkori emlékem is közrejátszhatott ebben: esténként anyám ugyanis a János vitézt olvasta nekem, így már korán belém égett a félelem a kutyafejű tatároktól, de ez egyben azért érdeklődés is volt. Ami aztán a történelmi tanulmányaimmal csak fokozódott: mert lenyűgözött Dzsingisz kán birodalmának szervezettsége. Forgattam már sorozatot Oroszországban, az egyik érdeklődésből következett a másik. Az orosz út után szinte már végig erre a mongol útra készültem.

– Műfaji értelemben nagyon is szerteágazó ez az alkotás. Legalább annyira tudományos ismeretterjesztő film, mint természetfilm, de ott él benne egy filmes publicisztikai vonulat is az önazonosságunk kereséséről, ami néha pedig már egy költői filmetűd formáját is ölti. Volt példájuk erre a gyakorlatra?
– Életem első ilyen típusú filmes munkája az 1100 éve Európa közepén című sorozat volt, és annak is különösen az a része, ami a történelmi Magyarországról szól. 

Akkor jöttem rá, hogy én egy narrációt nem tudok máshogy érvényesen megírni, csak ha benne van a saját érzelmi viszonyulásom is a témához. Ha ott állsz Kolozsvár főterén, nem is tudsz magyarként érzelemtől mentesen, ismeretterjesztő stílusban értekezni. Az akkor megszülető mondataimból jött létre ez az esszét és filmnovellát is idéző, vegyes forma. Akkor úgy éreztük, hogy ez így jó. Azóta is így csinálok filmet, mert nem is tudok már máshogy. 

A rítusok kommunikáció nélkül is közösséget teremtettek

– Ez a sorozat nem mellesleg a tudás megszerzésének a lehetőségeiről is szól. Megjelenik benne minden, a könyvekből megtudható információ is az országról. De az is, hogy a végén a megértést csak a miszticizmus és a transzcendencia segítheti igazán. A film leírja, milyen az, amikor ott a földön a mormota, felette a sas, a sas felett pedig az Isten – a mongol tájban megjelenő kinyilatkoztatásként. Él még ez az élmény?
– Igen. És élni is fog bennem valószínűleg a halálos ágyig. Ha elmész Belső-Ázsiába, ott olyan végtelen a táj, te pedig annyira magányos és kicsi vagy benne, hogy ilyet nyugaton már szinte nem érzel sehol. Ott nem vész még el körülötted az a transzcendencia, amit a nyugat éppen most felejt el. Az egyik kedvenc kortárs filozófusom a koreai származású, de már Németországban élő Byung-Chui Han. Az ő könyve A rítus eltűnése, amelyben azt fejtegeti, hogy a rítusok valaha kommunikáció nélküli közösséget hoztak létre, míg most ezzel szemben már a közösség nélküli kommunikáció az uralkodó jelenség. 

De Mongóliában még láthatjuk az eredeti, rituális állapotokat. És láthatunk csodás jelenéseket – legyenek azok mormoták vagy sasok –, hogy őket abban a végtelen magányodban meglátva már csak annyit mondhatsz: köszönöm, Uram, megértettem! 

De ez már valóban egy misztikus formája a megértésnek. 

– Nemcsak tanításokat hoz, hanem tanításokat visz is ez a film. A mongolokat féltő aggodalmak is ott vannak a narrációban. Ezekkel amúgy a mongol főapátot is szembesítette interjú közben. Megvallva neki azt a félelmét, hogy ne járjanak úgy, mint a nyugat, ahol az emberek most veszítik el a hitükkel együtt a lelküket. Aztán egy ulánbátori egyetem előtt megütközve látta az egyik kommunista gazember szobrát. A régi világmegváltót. Egy buddhista kolostorral szemben pedig a Soros-alapítvány nyílt társadalmat hirdető irodáját. Az új világmegváltó szálláshelyét. Mennyire indult el Mongólia a Nyugat romlásának útján?
– Féltem őket, mert van féltenivalójuk, az biztos. Nem tudom felfogni, mit akar Ulánbátorban Soros György, de már érezhető jelenlétének bomlasztó ereje. A mongolok egyik legfontosabb rendezvénye a Nadaam Fesztivál, ez már legalább nyolcszáz éves tradíció náluk, amelyben a három legférfiasabb sport, az íjászat, a lovaglás és a birkózás együttes tudását mutatják be – de már egészen a gyerekkortól kezdődően. Ott aztán világosan látni a rítus kommunikáció nélkül is megjelenő közösségteremtő hatását. A közös ima után a hat és tizennégy év közötti mongol fiúk úgy kezdenek vágtatni a szőrén megült lovakon, hogy mellettük egy másik lovon ott lovagol a saját apjuk. Lenyűgöző és felemelő az egész látvány. 

De van, akinek ez nem számít, mert a mongol sajtóban már nagy viták dúlnak: valakik ugyanis megálmodták, hogy ez a verseny veszélyes a gyerekekre. Nos: biztos, hogy ezt a nyolcszáz éves hagyományt kikezdő elmélkedést nem a mongolok találták ki saját maguktól. Erre most már ott van nekik Soros alapítványa. 

És ennek kéne elejét venni, mert innen csak egy ugrás, hogy betiltsák a birkózást is, mert abból kimaradnak a nők. Aztán ha kimennék tíz év múlva, már szivárványos zászló lengene a mongol nemzeti múzeumon és a buddhista kolostoron. Nem szeretném, ha így lenne. 

Nem kell és nem is lehet mindent megérteni

– Ha már szó esett a mongol főapátról, essen szó a sámánokról is! Velük is találkoztak – sőt, a filmben azt is elárulja, hogy az egyiknek a kezére is adta magát a derekában bujkáló fájdalommal.
– Döbbenetes pillanatok voltak ezek. Már az is meglepő, hogy a filmben is megjelenő sámán civilben egy teljesen szokványos, modern fiatalember. Olyan, aki ránézésre menedzsernek is elmenne nyugaton. Amikor viszont benne vagy magában a sámánszertartásban, amikor a veled dolgozó sámán a szemed előtt megvágja a saját nyelvét, attól azért kicsit furcsán érzed magad. Utána pedig megszólalt, s a három fiamról kezdett beszélni. A valóságnak megfelelően. Most akkor vagy az van, hogy a neten utánam olvasott, amit kétlek. Vagy mondja meg valaki, hogy mégis mi történt… Ugyanez játszódott le velem akkor is, amikor a derekamat gyógyította a sámán hölgy. Miközben úgy mormolt, hogy rögtön megszólalt bennem a cinikus kisördög, hogy mit keresek én ott egyáltalán. Ahogy viszont felálltam, nyoma sem volt a fájdalomnak. 

Keresztény ember vagy, az egész hiteddel tagadod ezt a pogány rítust. Viszont annyira magával ragad, hogy döbbenetes. De erre is azt mondom, hogy nem kell mindent megérteni. 

Elég, ha elfogadod, hogy ajándékba kaptad valahonnan és valakitől ezt a csodás érzést. És a gyógyulást. 

– Van, ami nem ennyire nehezen megfogható érzés azért. Szívesen hallanánk néhány adatot. Mennyi ideig tartott az utazás? Hány kilométert tettek meg?
– Összesen három alkalommal jártunk kint. Volt egy hét, amit az előkészítésre szántunk, akkor ismerkedtünk meg a leendő segítőinkkel. Aztán kimentük egyszer egy tíznapos forgatásra. Akkor látogattunk el az ásatásokra, s akkor interjúztunk a történészként és Kelet-kutatóként is ismert magyar nagykövettel, Obrusánszky Borbálával, valamint a mongol tudományos élet és a kormányzat jeles embereivel. 

A lényeg pedig tavaly nyáron történt meg velünk. Az volt az a csaknem két hónap, amikor körbeutaztuk ezt a nem kicsi országot. Mentünk 8900 kilométert, többnyire úttalan utakon. 

– Mik voltak a hőmérsékleti szélső értékek?
– Amikor a Góbi-sivatagban jártunk, ott napközben 42-45 fok volt. Északnyugaton, a kazah határ mellett, a hegyekben meg alig 5 fok volt a maximum. 

Nélküled – magyar sorsvallomás kazah és mongol közönségnek

– Van egy jelenet a filmben, ami a főcímben is vissza-visszatérően megjelenik. Amikor a kísérőikkel az egyik éjszaka tábortűz mellett énekeltek. Ez nyilván inkább a hegyekben lehetett. Mit énekeltek?
– Először meghallgattuk a kazah sofőrök és a mongol kísérőink dalait. Valami csoda volt hallgatni őket. Aztán összedugtuk a fejünket, s abban maradtunk, hogy a Nélküled éneklésével viszonozzuk, amit kaptunk. Kérdezték, hogy ez miről szól, lefordítottuk hevenyészve angolra. Mondták, hogy nagyon szép. 

– A tizedik részben hallani a filmben egy kommentárt, hogy mennyire fontos, amikor a megrendezett jelenetek közül ki tudja szakítani a stábot az élet. És jön valaki a semmiből, mint ahogy ott jött az a cátán nemzetiségű rénszarvaspásztor. Ilyen isteni csodaként kapott jelenés a filmben a kazah sasvadász és a hatévesen pásztorkodó, lovagló fiúcska is. Melyik volt ezek közül a legmaradandóbb élmény?
– Az a kisfiú, aki lóháton terelte hazafelé a jószágot, amikor találkoztunk vele. Szőrén ülte meg a lovát, de a láttunkra megállt. Nyilván érdekesek voltunk neki: fehér, európai kinézetű emberek kamerával, autókkal. És csodálkozott is rajtunk, de közben nem volt benne velünk szemben semmi megilletődöttség. Gyerek volt, de férfiként viselkedett – mint aki otthon van. A helyén van. Életemben addig még nem láttam egy hatéves forma férfit. De ő az volt. Férfi a javából. 

– Különös érzés, hogy a filmet látva egy ízben tökéletesen osztozni tudunk a narrációban megfogalmazott értetlenkedéssel. Ami annak szól, hogy a csodás mongol tópartok mennyire üresek, nyoma sincsen a partjukon az emberi életnek. Holott azoknál a partszakaszoknál vonzóbb látványt nehéz elképzelni. Próbáltak magyarázatot találni erre?
– Igen. De a legmeglepőbb az volt, hogy a mongolok már a kérdésünket sem értették. Azzal próbáltak érvelni, hogy ők nomádok, nem bírják a tömeget. Ezzel nem győztek meg, de láttam, hogy nem megyek semmire ezzel a kérdezősködéssel.

– Nem lehet, hogy a mi lényünkben már valami nyugati késztetés, hogy megtelepednénk a vízpartot látva?
– Ők is azzal jöttek, hogy ők viszont még nomádok. Lehet, hogy ezért nem értjük ebben meg egymást. És már egymás gondolataiban sem tudunk olvasni. 

– A kecskereggeli jelenete viszont már nem az értetlenségről szól. Ahol vodkával és kumisszal múlatják az időt főzőcskézés közben, ott nagy baj nem lehet. A filmsorozat egyik leghumorosabb része az, ahogy a narráció kifejezi magyar részről a teljes elképedést a tejesedénybe tuszkolt, össze-vissza szabdalt húsokat és az az azokra ráborított kecskebőr dunsztot látva. Nem csekély lelkierő kellhetett ahhoz a kóstolóhoz.
– Ó, még az a kecskehús volt a legkevesebb. A probléma igazán azzal kezdődött, amikor még az út elején közöltem a mongol segítőnkkel, hogy birkát én nem eszem soha. S hogy ezt oldja meg majd valahogy. Nézett rám megütközve, s mondta, hogy ez nem lesz egyszerű. És persze jöttek a további nehézségek. Valóban vannak dolgok, amelyekről európai ízléssel nehéz elképzelni az embernek, hogy megegye, megigya. Ilyen a kumisz is, amit egyáltalán nemcsak lótejből csinálnak, hanem mindenféle más tejből is. Az egyik lótenyésztő családnál aztán nagyon meg akartak tisztelni minket, s akkor feltettek főni egy bográcsban birkabelsőséget. Amiben a birka agyától a gyomrán át a belekig minden egyben benne volt. Az egyik operatőr barátom bírta az ilyeneket, és suttyomban az enyémet is megette. Ha azt nem teszi, abba én szabályosan belehaltam volna. 

Aztán van olyan is, hogy nem is az íz, az illat zavar, hanem a tudat, hogy valami az, ami. Egy kazah vidéken étteremben is jártunk, náluk pedig a nemzeti étel a lóhús. De hát azt enni nekem annyira fura. Mintha kutyahúst kellene kóstolnom. Hiába nem rossz elvben az íze, de nem tudok belegondolni abba, hogy jó, akkor most együnk meg egy lovat. 

Aztán a vodkázás rítusával is akadt némi bajom. Az még hagyján, hogy meg kellett tanulni, hogy házigazdák a poharat a másik kezet a könyékhez érintve nyújtják át. Jelezve, hogy fegyvertelenek, s jó a szándékuk. De azt a vodkát, amit udvariasságból megittam, mindig újratöltötték. Amiből kezdett azért nagy baj lenni a negyedik gyors kör után. S a segítőnk akkor árulta csak el a titkot. Hogy ha nem kérek többet, akkor a teli poharat előbb a szájhoz kell emelni, s aztán úgy, telitöltve tehetem csak le a poharat, mert csak ezt a mozdulatsort érti úgy a házigazda, hogy én már nem akarok többet inni. 

Orosz nyelvészek tábora a semmi közepén

– A vicces jelenetek közé azért beférkőzött egy hamisítatlan kafkai abszurditás is a semmi közepén állomásozó orosz nyelvészek képében. Róluk csak szó esik a filmben, s csak távolról látni a táborukat. Nem akaródzott velük közelebbi ismeretséget kötni?
– Nem nagyon. Láttuk a táborukat, mellette ifjúkorom klasszikus kék-fehér Zil-teherautójával, s kérdeztem, ők meg kik lennének. A segítőink pedig mondták, hogy ők ott orosz nyelvészek, akik nyelvjárást gyűjtenek. Ezt azért nehéz volt felfogni. Hogy miért ott keresik a nyelvészeti adatközlőket, ahol rajtuk kívül senki sincs. De mindegy, nem háborgattuk őket. Viszont a hegyek sziklacsúcsain a sziklarajzokat felvevő drónunk azért átrepült a táboruk fölött. Mondtam is, hogy ne csodálkozzunk, ha lelövik a drónt. De nem történt semmilyen fizikai kontaktus. A tábort pedig belevettük azért a filmbe a maga abszurditásával. 

– Az ongai kolostorban elpusztított buddhista szerzetesek sorsát megidézve érthető indulattal beszél a film a kommunisták által elkövetett gyalázatos bűntettekről. Nem felejtve, egyre csak tanulva a múltból. Szerencsére a mongolok sem felejtenek: Dzsingisz kán kultuszát például töretlen hittel ápolják, amit szépen be is mutat a film a Tsonjin Boldog-i emlékműnél járva. De ott van bennem a kérdés: nem áruljuk-e el IV. Béla népének emlékét, hogy ennyire megbocsátóak vagyunk a tatárjárás valaha volt magyarországi vérfürdőjét szinte már el is feledve? Vagy talán ez nem is történelmi megbocsátás? Hanem csak egy aktuális értékválasztás?
– Ami történt, azzal a mongolok lényegében megcselekedték velünk ugyanazt, amit négyszáz évvel korábban mi is megcselekedtünk. Csak éppen tízszeres mértékben – mert a tatárjárás brutalitása tényleg rettenetes volt. A civil lakoság, a gyerekek és nők legyilkolása különösen drámai. De pont a film készítése közben tudtam meg valamit Obrusánszky Borbálától, amiről korábban nem hallottam. Ez az információ nem teszi ugyan zárójelbe az iszonyatos pusztítást, de ad neki egy vajszínű árnyalatot. 

A hír ugyanis az, hogy a mongolok eredetileg nem akartak minket megtámadni. Ők egyszerűen azt a törvényüket akarták érvényesíteni, hogy a birodalmuk szökött rabszolgáit – akik közé ők a IV. Béla által befogadott kunokat is besorolták – tilos befogadni. Ezért két követet is küldtek a magyar királynak. Mindkétszer ugyanazzal az üzenettel: ha kiutasítják az országból a kunokat, akkor ők nem támadnak ránk. 

Ezt a feltételt viszont még mérlegelni sem állt módunkban, mert a Kijevi Nagyfejedelemségnek, amely akkor már vagy ötven éve szenvedte a mongolok jelenlétét, elemi érdeke volt, hogy a mongolok figyelme végre ne rájuk irányuljon. Ezért mind a két követet elfogták, s így a mongol kán levele el sem kerülhetett IV. Bélához. Van az a marxista hülyeség, hogy a történelemben nincs értelme annak a kérdésnek, hogy: mi lett volna, ha? De azért gondoljunk csak bele: ha Béla úgy dönt, hogy kiadja a kunokat, mivel lennénk szegényebbek, és miben lennénk gazdagabbak? Nos, nem lenne velünk a kunok által ránk hagyott sok-sok érték, de megmaradt volna a tatárjárás során lemészárolt sok-sok magyar élet. Érdekes dilemma, nem? Az viszont számomra is nyilvánvaló, hogy a mai mongolokat látva én valójában egy értékválasztást végzek el, amikor kiállok mellettük. Ez nem a múltról, hanem a jelenről szóló gesztus.

A mongolok legnagyobb világslágere megtagadja a nyugatot

– A mongolok Dzsingisz kán birodalma iránt és a múlt dicsősége iránt érzett büszkesége egyébként tényleg példaértékű. A leghíresebb kulturális exportcikkük, a The Hu nevű mongol etnorockzenekar életműve is erről szól. Mellettük való kiállás az is, hogy a filmsorozat egyik epizódjában a stáb meglátogatta azokat a tóparti fehér sziklákat, amelyeken állva a The Hu leghíresebb slágerének – a Yuve Yuve Yu című rockszámnak – a klipjét forgatták. 
– Így igaz. Imádom ezt a bandát, ahogy a stáb a helyszínhez közeledett, az autókban már bömbölt is a The Hu összes nagy slágere. Amúgy sokat gondolkodtunk a zenekar nyugati sikerén is: lehet, hogy egy amerikai fiatal soha nem nézte meg a saját nyelvére lefordított felirattal ezeket a számokat. Pedig nem ártana. Mert ami abban megfogalmazódik, az a nyugat teljes tagadása. 

– A film narrációja amúgy hosszan elidőz nemcsak ennél a zeneileg kikezdhetetlenül zseniális produkciónál, hanem a mongol popkulturánál is. 
– Igen, mert ebből is érdekes következtetéseket lehet levonni. Ugye náluk is népszerű a rap, illetve nagyon megy ott is az a giccsbe hajló slágervilág, amit magyarul gondolkodva talán a Korda György-vonalnak lehetne nevezni. 

De ahogy néztem ezeket a klipeket, rá kellett jönnöm, hogy még a legdurvább rap is arról szól, hogy mi mongolok vagyunk, s van egy hazánk, amit szeretünk. A giccsesebb slágerek története pedig szinte mindig ugyanazon séma szerint bomlik ki. Van a történet, amelyben látni egy fiút és egy lányt, akik együtt nőnek fel, s aztán egymásba szeretnek, férj és feleség lesznek. 

Aztán pedig van az a történet, amelyben akár ők, a fiatal házasok, akár más fiatalok visszautaznak gyerekkoruk helyszínére, ahol fogadják őket a szülők és a nagyszülők, az egész család. Most lehet ezen röhögni, de azért ebben mégis egy egészséges világ képe rajzolódik ki. 

– Említette, hogy könyvet akar írni erről az utazásról. Mikorra várható a kötet megjelenése?
– A könyv megírását most egy nagyon fontos fejlemény hátráltatja. Szeptemberben egy nagy út előtt állunk, mert a mongol televízió be fogja mutatni a sorozatot mongol fordításban. 

Lesz az egyik moziban díszbemutató is, amelyen a kulturális miniszter fogad majd minket. A mongolokat nagyon fellelkesítette, hogy eljött hozzájuk egy nyugati stáb, amelyik végigfilmezte az országukat. Nagy a várakozás, de bennem is nagy az izgalom. Kíváncsi vagyok, mit szólnak a mongolok ahhoz, hogy én úgy vélekedem a hazájukról, ahogy a filmbe belefogalmaztam. 

A könyvön csak ezt követően fogok tudni dolgozni. Valamikorra jövő őszre tervezem a kiadását. 

Amíg hiszünk a sárkányban, megmarad a lelkünk

– És hogy áll az a bakancslista, amelyiken Mongólia is kiemelt tétel volt? Van még valami fontos úti cél, ami egyben filmterv is lehet?
– Elmúltam hatvan, már olyan sok utat nem tervezgetek: de elmennék még Kazahsztánba, ha már úgyis ott jártam a határán. Aztán még megnézném Tibetet és Japánt. A nyugat viszont már nem érdekel. Ezek a keleti utak vonzanak még. 

– A film egy pontján megint csak megjelenik egy galádul intellektuális idézet, Szerb Antal gondolatát megosztva a nézőkkel, aki szerint a sárkányok mindig valóságosabbak lesznek az ember képzeletében, mint a repülő. Nos, ott ült a stáb a Mongóliába tartó repülőn, de eljutott a Góbi-sivatag színpadára faragott homokkő-sárkány elé is. Melyik a valóságosabb jelenség így utólag visszatekintve?
– A sárkány. És mindig is valóságosabb lesz. Ha a transzcendens, a misztikus és a rítusba illő jelenségeket nem felejtjük el, akkor a sárkány mindig többet mond majd nekünk egy repülőnél. És amíg így érzünk, addig van lelkünk.

Az interjú a Kultúrnemzet podcastja alapján készült. Az interjút teljes terjedelmében itt lehet megnézni: