Mert hát ez a darab – szemben a címében ígértekkel – nem annyira a bűnről és a bűnhődésről szól, inkább a lelkiismeretről, az erkölcsi jóról és rosszról, s persze ezek határairól. Gáspár Ildikó drámájában éles kontrasztok különböztetik meg az egyes életpozíciókat: szegények és gazdagok, tudatos tervezők és egyik napról a másikra élők, gondolkodók és bürokraták, ábrándozók és realisták, felsőbbrendűnek és alsóbbrendűnek gondolt emberek, elszánt kapitalisták és sodródó proletárok, nagy eszmék jegyesei és hétköznapi megoldásokat kereső földhözragadt szerencsétlenek, szerelmesek és szerelemárusok kavarognak a színpadon, csak éppen jók és rosszak nincsenek sehol, miközben a kérdés mégiscsak az, mi a jó és mi a rossz?
Vajon agyon lehet-e csapni egy gonosz öregasszonyt (Pogány Judit) valami nagyobb eszme – adott esetben a sokaság javára majdan munkálkodni kész Raszkolnyikov (Polgár Csaba) tanulmányai – érdekében? Vajon ki lehet-e emelni a szegénységből egy önmagát odaadni kész lányt – adott esetben Dunyát, Raszkolnyikov húgát (Kókai Tünde) – csak azért és éppen azért, mert hajlandó lenne feladni, s eladni önmagát a leendő felesége fölötti hatalomra vágyó Luzsinnak (Hajduk Károly)? Vajon árulhatja-e testét Szonya (Szaplonczay Mária), hogy megmentse a nyomortól családját? És így tovább és így tovább.
És végül is – ahogy Dosztojevszkij lenyűgöző regényében – úgy Gáspár Ildikó darabjából is az derül ki: hogy a jó és a rossz belül van. Nem a körülményektől függ, nem a társadalmi helyzettől, nem a sorstól, még kevésbé a nagy eszméktől, hanem csakis attól, mik vagyunk, mit gondolunk és miképpen cselekszünk. Az emberek önmagukat teszik boldoggá vagy boldogtalanná, s önmaguk boldogságát vagy rémlátomásait adhatják oda egymásnak.
Van, ki baltával dolgozik, van, ki öleléssel…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!