Gáspár Ildikó – aki nemcsak rendezte a darabot, de ehhez át is formálta a regényt – úgy lényegelte ki az így is négy órán keresztül hömpölygő, már-már nibelungi monumentalitással színpadra állított művet, hogy annak minden pillanata, minden jelenete egy irányba mutatott, a lélek legmélyére, oda, ahol Dosztojevszkij valami nagyon fontosat vélt megtalálni. Sok, csaknem az összes kritikát elolvastam, amióta megnéztem a darabot, és magamban mulatva, s kicsit persze magamon is mulatva konstatáltam, mennyire saját szűrőik szerint interpretálják az Örkényben március óta látható Bűn és bűnhődést az ítészek.
A kibontakozó értelmezési sokaságból pedig már önmagában is arra következtethetünk: többrétegű, gazdag szimbolikát hordozó, izgalmas előadás lett Gáspár darabja.
Engedtessék meg tehát, hogy a bárgyú aktuálpolitikai áthallásokat felfedező kritikusok véleményével szemben én azt állítsam, hogy a modern európai irodalom legmélyebb és ebben a tekintetben a legkonzervatívabb vonulatához illesztem ezt a színdarabot. Valahova Hamvas Béla és Julius Evola munkáinak közelébe vagy talán inkább Tolsztoj mellé, aki annyira komolyan vette a lélek ősrétegeinek vizsgálatát, hogy azt sem bánta, ha Feltámadást kutató nagyregénye miatt a pravoszláv egyház kiközösítette. Nyilván az sem véletlen, hogy Gáspár Ildikó már színpadra alkalmazta Thomas Mann József és testvérei című nagyregényét is, most pedig olyan színpadi megoldásokat használt, amelyek a színjátszás őskorába, a görög tragédiák felé mutatnak.
A Bűn és bűnhődés történetét klasszikusnak mondható maszkos kórus kíséri, kommentálja, néha pedig Matkó Tamás által megzenésítve énekli, máskor csak kántálja a ritmikus szövegeket. A jelmezek (Szabados Luca munkái) ugyancsak valami archaikus egyszerűség felé mutatnak. Fekete tréningruhában van minden szereplő. Szinte csak árnyak, szinte felcserélhetők, s ezzel valami köztük fennálló eredendő közösségre mutat rá a rendezés. De nem csak vagy talán nem elsősorban a bűnökön és erényeken túli emberi egyenlőségre mutat rá a szereplők fekete homogenitása, inkább arra, hogy ők mind valami valóságon túli létsíkon (is) mozognak, mintha nemcsak azok volnának, akiket játszanak, hanem egyúttal valaki mások is. Ezt az értelmezést támasztja alá a színpadi tér dísztelensége is. Egyetlen komoly díszletet engedett a színpadra Izsák Lili, egy hatalmas sárgászöld nejlonlepedőt, amely hol ellapul, hol felfúvódik, hol bekebelezi a szereplőket, hol a falhoz szorítja őket, mintha valami lélegző nagy állat vagy hatalmas amőba volna: ez talán maga a lelkiismeret.
És ezzel el is jutottunk a rendezés legötletesebb, egyúttal leghátborzongatóbb vetületéhez: miközben ugyanis a színpadon többé-kevésbé hűségesen követhetjük a regény eseményeit, azonközben, s szinte azokkal egy időben meg is születik a történések reflexiója, úgy látjuk a szörnyű tragédiát, mintha belülről látnánk, mintha Raszkolnyikov elméjében üldögélnénk.
Legutóbb a Nemzetiben láthattunk valami hasonlót: a Józsa Péter Pál által megálmodott és Vidnyánszky Attila fantáziáival színpadra illesztett Agón című performansz volt ilyen zsigerekbe markoló előadás.
Mert hát ez a darab – szemben a címében ígértekkel – nem annyira a bűnről és a bűnhődésről szól, inkább a lelkiismeretről, az erkölcsi jóról és rosszról, s persze ezek határairól. Gáspár Ildikó drámájában éles kontrasztok különböztetik meg az egyes életpozíciókat: szegények és gazdagok, tudatos tervezők és egyik napról a másikra élők, gondolkodók és bürokraták, ábrándozók és realisták, felsőbbrendűnek és alsóbbrendűnek gondolt emberek, elszánt kapitalisták és sodródó proletárok, nagy eszmék jegyesei és hétköznapi megoldásokat kereső földhözragadt szerencsétlenek, szerelmesek és szerelemárusok kavarognak a színpadon, csak éppen jók és rosszak nincsenek sehol, miközben a kérdés mégiscsak az, mi a jó és mi a rossz?
Vajon agyon lehet-e csapni egy gonosz öregasszonyt (Pogány Judit) valami nagyobb eszme – adott esetben a sokaság javára majdan munkálkodni kész Raszkolnyikov (Polgár Csaba) tanulmányai – érdekében? Vajon ki lehet-e emelni a szegénységből egy önmagát odaadni kész lányt – adott esetben Dunyát, Raszkolnyikov húgát (Kókai Tünde) – csak azért és éppen azért, mert hajlandó lenne feladni, s eladni önmagát a leendő felesége fölötti hatalomra vágyó Luzsinnak (Hajduk Károly)? Vajon árulhatja-e testét Szonya (Szaplonczay Mária), hogy megmentse a nyomortól családját? És így tovább és így tovább.
És végül is – ahogy Dosztojevszkij lenyűgöző regényében – úgy Gáspár Ildikó darabjából is az derül ki: hogy a jó és a rossz belül van. Nem a körülményektől függ, nem a társadalmi helyzettől, nem a sorstól, még kevésbé a nagy eszméktől, hanem csakis attól, mik vagyunk, mit gondolunk és miképpen cselekszünk. Az emberek önmagukat teszik boldoggá vagy boldogtalanná, s önmaguk boldogságát vagy rémlátomásait adhatják oda egymásnak.
Van, ki baltával dolgozik, van, ki öleléssel…
