Rossini kétfelvonásos vígoperája, A sevillai borbély (Il barbiere di Siviglia) nem véletlenül az egyik legkedveltebb, legtöbbet játszott alkotás ebben a műfajban. A humoros helyzetekben és remek komikus karakterekben bővelkedő cselekmény – amelyben a szerelem, a cselszövés és a vicces fordulatok remekül egészítik ki egymást – mellé energikus és szellemes zene társul, tovább erősítve a hatást. Bár Rossini mesterien alkalmazza szerzeményében az énekhang szépségét és az énekesek bravúros technikai tudását előtérbe helyező bel canto műfaj stílusjegyeit – köztük a virtuóz díszítéseket és a lenyűgöző koloratúrákat – mindezt vérpezsdítő energiát sugárzó, lendületes és fülbemászó dallamokkal egészíti ki.
A félreértésekben és bonyodalmakban gazdag történet – amely ugyan Sevillában játszódik, de bárhol életre kelhetne – humoros és dramatikus hatásai a színes és gazdag hangszerelés által felerősödtek. Rajna Martin karmester lendületes, fiatalos, a részletekre is figyelő vezénylése inspirálóan hatott a Magyar Állami Operaház kiváló Zenekarára, Énekkarára és az egytől egyig bravúros énekesi teljesítményt és színészi alakítást nyújtó énekesekre is.
Haja Zsolt egyszerűen brillírozott az eseményeket irányító, a talpraesett borbély, Figaro szerepében. A kiemelkedő technikai képességei mellett az amúgy mély lélektani érzékenységgel megformált karakterábrázolásairól ismert művész ezúttal a humoros oldalát is megmutatta. Balga Gabriella hangjának rugalmasságával és interpretációs gazdagságával remekül keltette életre Rosina sokszínű, összetett karakterét. A kiváló basszus, Sebestyén Miklós nemcsak hangjával nyerte meg magának a közönség szívét. Az általa megformált Bartolo esetlen, vicces karakterével könnyedén vált a cselekmény komikus eseményeinek fő mozgatójává. Horváth István tenort nagyszerű hangi adottságai és színészi kvalitásai egyaránt segítették abban, hogy kiválóan jelenítse meg Almaviva gróf alakváltásait.
Az így megszülető zenei világ még jobban érvényesült a Káel Csaba rendezésében megelevenedő némafilmes miliőben. A történet egy Lumiere-fivérek korabeli filmforgatás keretei között kelt életre. A kivetítőn a némafilmek világát idéző feliratok mellett gyakran megjelentek a kamerába éneklő színészek arcai is, akiknek – a némafilmek világához illően eltúlzott – gesztusait és mimikáját így egészen közelről is szemügyre vehettük. Bár a két műfaj már több alkalommal is egymásra talált, és számos operából – köztük az Aidából, a Carmenből, a Faustból, sőt a Bánk bánból is készült némafilmes változat – Rossini vígoperája különösen alkalmas választásnak bizonyult az ilyen jellegű feldolgozásra.
A műben ugyanis – a bel canto keretein túllépve – kiemelt szerepet kap a karakterek személyiségének zenei ábrázolása. A gyors tempójú, ritmikus áriák és együttesek nemcsak a cselekmény lendületét adják, hanem a szereplők személyiségét is hűen ábrázolják. Így az egyszerre dinamikus és kifejező dallamok nemcsak zeneileg, de dramaturgiailag is fontos szerepet játszanak az előadásban: a zenei feszültség fokozásán túl a karakterek érzelmi állapotát is kifejezik.
A felsorolt jellemzőknek köszönhetően Rossini vígoperájának és a némafilmeknek a találkozása páratlan hatást ért el. Az így megszülető világba remekül illettek a Németh Anikó által tervezett, némafilmekbeli kosztümöket idéző jelmezek, illetve a Szendrényi Éva által megálmodott fantasztikus díszlet. Az eldeformálódott, a geometriai szabályait semmibe vevő vonalvezetéssel megalkotott bútorok és díszletelemek tovább fokozták a groteszk hatást.
A modern és tradicionális elemek ötvözése – amely az egész produkciót jellemezte – azt az érzést keltette, hogy a történet bárhol, bármikor játszódhatna. Ez az egyszerre újszerű és időtlen megközelítés, valamint az előadás lendülete és humora is hozzájárulhat ahhoz, hogy minél szélesebb rétegek, különböző korosztályok és zenei ízlésű emberek számára is vonzóvá váljon a klasszikus zene.
