A Capa-központ fotókiállításnak már a címe is kérdéseket vet fel a látogatóban. Egyfelől szociológiai és kulturális jegyeket, kódokat, hatásokat feltételez egy olyan műfajon, ami alapvetően a konformizmusról és az illúzióról szól, egy különleges és egyedi világ vágyálmáról, ami jellemzően a luxushoz kötődik, és egy kényelmesebb, boldogabb élet érzésének ígéretével kecsegtet. Lényege, hogy elhitesse velünk, szeretnénk ebben a világban élni, így alakítja ki bennünk a bevonódás vágyát és a kíváncsiságot. Ugyanakkor balgaság lenne ilyen leegyszerűsítve definiálni a műfajt, a kelet-európai hatást például a közelmúltban főleg a ruhaiparban vélték felfedezni (többek között nagy médiavisszhangot keltett Kim Kardashian sarló-kalapácsos pulcsija), az árnyalatnyi különbségeket és trendeket mégis csak az érezheti igazán, aki a divatvilág aktív részese.
Ez a kiállító fotográfusok munkáiból is kiderül, az elmúlt harminc évben már csak a képmanipulációs technikák miatt is rengeteget változott a divatfotózás, miközben a világról alkotott képünk és a múlthoz, nosztalgiához való viszonyunk is folyamatosan hullámzik. Ezeket a folyamatokat a fogyasztás mentén szerveződő divatvilág a kortárs képzőművészethez hasonló módon leköveti – ahogy a kiállításmegnyitón Adamik Luca design- és művészettörténész, modell rámutatott, az értékesítés nagyon is hasonló módokon, és hasonló vevőkörnek szól a művészetben, mint a divatvilágban.
Palvin Barbarától Omaráig – középpontban a kelet-európai esztétika
A kérdések másik fele a kelet-európaiság definíciójához kötődik, amit mindenki érez, de senki sem tud, megfogalmazása korántsem olyan egyértelmű. Míg az előző kérdésfelvetés megválaszolását a kiállítás inkább jótékonyan ráhagyja a látogatókra, addig erre sokkal konkrétabb válaszokat kínál, az alkotók maguk is erre keresik a lehetséges feleleteket.
Bár a kelet-európaiságban több réteg és szempontrendszer rakódik egymásra, egy valamiben azonban mégis hasonló ellentmondás feszíti őket: a tömegkommunikáció korában saját magunkról sokszor a divatvilágot egyértelműen uraló nyugat szemén keresztül vizsgálódunk, miközben a gyökereink ide kötnek.
Ez megjelenik a kiállított munkákon is, melyek többnyire mind a szocialista évtizedek rajtunk hagyott nyomainak megragadásával különböztetik meg magukat a nyugati világtól, holott a térség évezredes történelme, kultúrája ennél nem csak rétegeltebb, hanem tagoltabb is, a hiánygazdaságon és a közös élményanyagon alapuló közös szocialista múlt másként jelenik meg a mindig is kívülállóságot megtestesítő, a huszadik században pedig felfoghatatlan veszteségeket elszenvedő magyarság, a nemzeti szuverenitást elnyerő balkáni államok, vagy a szovjet befolyást még direktebben megtapasztaló grúzok között.
A hasonló látásmód ugyanakkor abból is fakad, hogy felnőtt egy generáció a keleti blokkban, amely a gyermekkori nosztalgiát a 90-es években, tehát az átmenet évtizedeiben találta meg, és elkezdte problematizálni a szovjet múltat
– olvasható a kiállításon Muskovics Gyula kommentárja, aki továbbá rámutat arra a jelentős különbségre is, hogy a posztszocialista régiókban olyan sajátosságok figyelhetőek meg, amik sokkal hangsúlyosabban kötődnek az adott társadalmi, politikai, és gazdasági környezethez, és így a nyugati divatrendszerbe való integrálásuk is problémásabb. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a kelet-európai gyökerek érezhetően más szemléletet visznek a divatfotózás világába is.
A kiállítótér egyik felében olyan kettős gyakorlattal rendelkező magyar fotográfusok mutatják be a szakmájukról és a kelet-európai esztétikáról alkotott elképzeléseiket saját munkáikon keresztül, akik amellett, hogy a divatiparban is dolgoznak, önálló, autonóm művészeti gyakorlattal is rendelkeznek. Ezek közül rám az Omaráról kiállított, rongált fotók tették a legnagyobb hatást, aki takarítónőből lett festőművészként és átütő erejű, zabolátlan személyiségként is egyaránt képvisel valami nagyon kelet-európait, valamiféle „buhera-életérzést”, amit Bencze Péter galerista találóan az ösztönös, a low-budget és a kreatív szavakkal írt körbe.
Érdekes aktuálpolitikai kicsengése van Julie Poly munkáinak, aki szerint az orosz–ukrán háború ironikus hozadéka, hogy az ukrán művészek láthatósága jelentősen megnőtt. Ez mégsem tölti el felhőtlen örömmel, mert azoknak, akik kelet-európai esztétikáról beszélnek, sokszor nincs is vele valós kapcsolatuk, csupán egy vizuális világ fogyasztói, akik a régió nehéz tapasztalatait valami egzotikus dologként vagy képként érzékelik, a valós kontextus megismerése nélkül.
A galéria másik felében különböző szakemberek fejtik ki a véleményüket a témáról egy-egy általuk kiválasztott régióbeli divatfotós anyag, fotóriport, fotókönyv, kiadvány vagy egy eredeti személyiség, divatikon bemutatásán keresztül.
Tombor Zoltán és Nelli fotósorozata talán a kiállítás legletisztultabb munkája nagyon egyértelmű keret- és kódrendszerrel, amiben organikusan keveredik a dokumentarista attitűd a divatesztétikával, amitől a széria egyszerre melankolikus és humoros.
Van abban valami egyszerre ironikus és beszédes, ahogy a szülőfalujába hazalátogató, a nemzetközi porondot megjárt modell a tiszagyendai miliőben – legyen az egy művelődési ház vagy egy buszmegálló – magára ölt egy 90-es éveket idéző lila kezeslábast vagy egy tigrismintás ruhát. A fotós szerint minél messzebb mész, annál kevésbé számít, hogy honnan jössz.
A kelet-európaiságnak teljesen más vetületeit fogja meg a jelenleg New Yorkban élő Éder Krisztián Self Service című fotósorozata és az ahhoz kiállított videóinstalláció, amit Sopronba hazalátogatva készített. Éder Krisztián számára a kelet-európaiság nem annyira specifikus karakterjegyekről, mint inkább egyfajta érzékenységről szól, a fotós ugyanakkor saját élettörténetével is mesél a régióról, illetve a kelet és a nyugat viszonyáról:
Főként azért jöttem el Magyarországról, mert mindig azt éreztem, hogy másolnom kell a nagy, híres fotósokat ahhoz, hogy kielégítsem a kliensek igényeit. Most olyan pozícióban vagyok, és olyan munkákat tudok csinálni, ahol a kampányképeken azt szeretnék viszontlátni, amit az autonóm és editorial munkáimmal hozok.
