A Capa-központ fotókiállításnak már a címe is kérdéseket vet fel a látogatóban. Egyfelől szociológiai és kulturális jegyeket, kódokat, hatásokat feltételez egy olyan műfajon, ami alapvetően a konformizmusról és az illúzióról szól, egy különleges és egyedi világ vágyálmáról, ami jellemzően a luxushoz kötődik, és egy kényelmesebb, boldogabb élet érzésének ígéretével kecsegtet. Lényege, hogy elhitesse velünk, szeretnénk ebben a világban élni, így alakítja ki bennünk a bevonódás vágyát és a kíváncsiságot. Ugyanakkor balgaság lenne ilyen leegyszerűsítve definiálni a műfajt, a kelet-európai hatást például a közelmúltban főleg a ruhaiparban vélték felfedezni (többek között nagy médiavisszhangot keltett Kim Kardashian sarló-kalapácsos pulcsija), az árnyalatnyi különbségeket és trendeket mégis csak az érezheti igazán, aki a divatvilág aktív részese.
Ez a kiállító fotográfusok munkáiból is kiderül, az elmúlt harminc évben már csak a képmanipulációs technikák miatt is rengeteget változott a divatfotózás, miközben a világról alkotott képünk és a múlthoz, nosztalgiához való viszonyunk is folyamatosan hullámzik. Ezeket a folyamatokat a fogyasztás mentén szerveződő divatvilág a kortárs képzőművészethez hasonló módon leköveti – ahogy a kiállításmegnyitón Adamik Luca design- és művészettörténész, modell rámutatott, az értékesítés nagyon is hasonló módokon, és hasonló vevőkörnek szól a művészetben, mint a divatvilágban.

Palvin Barbarától Omaráig – középpontban a kelet-európai esztétika
A kérdések másik fele a kelet-európaiság definíciójához kötődik, amit mindenki érez, de senki sem tud, megfogalmazása korántsem olyan egyértelmű. Míg az előző kérdésfelvetés megválaszolását a kiállítás inkább jótékonyan ráhagyja a látogatókra, addig erre sokkal konkrétabb válaszokat kínál, az alkotók maguk is erre keresik a lehetséges feleleteket.
Bár a kelet-európaiságban több réteg és szempontrendszer rakódik egymásra, egy valamiben azonban mégis hasonló ellentmondás feszíti őket: a tömegkommunikáció korában saját magunkról sokszor a divatvilágot egyértelműen uraló nyugat szemén keresztül vizsgálódunk, miközben a gyökereink ide kötnek.
Ez megjelenik a kiállított munkákon is, melyek többnyire mind a szocialista évtizedek rajtunk hagyott nyomainak megragadásával különböztetik meg magukat a nyugati világtól, holott a térség évezredes történelme, kultúrája ennél nem csak rétegeltebb, hanem tagoltabb is, a hiánygazdaságon és a közös élményanyagon alapuló közös szocialista múlt másként jelenik meg a mindig is kívülállóságot megtestesítő, a huszadik században pedig felfoghatatlan veszteségeket elszenvedő magyarság, a nemzeti szuverenitást elnyerő balkáni államok, vagy a szovjet befolyást még direktebben megtapasztaló grúzok között.
A hasonló látásmód ugyanakkor abból is fakad, hogy felnőtt egy generáció a keleti blokkban, amely a gyermekkori nosztalgiát a 90-es években, tehát az átmenet évtizedeiben találta meg, és elkezdte problematizálni a szovjet múltat
– olvasható a kiállításon Muskovics Gyula kommentárja, aki továbbá rámutat arra a jelentős különbségre is, hogy a posztszocialista régiókban olyan sajátosságok figyelhetőek meg, amik sokkal hangsúlyosabban kötődnek az adott társadalmi, politikai, és gazdasági környezethez, és így a nyugati divatrendszerbe való integrálásuk is problémásabb. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a kelet-európai gyökerek érezhetően más szemléletet visznek a divatfotózás világába is.