Franciaországban kiállításra kerül John Steinbeck belsőséges, mély szomorúságáról tanúskodó levele is, melyet Capa halálhírére írt az amerikai regényirodalom titánja. Steinbeck még a háború alatt ismerkedett meg a fotóssal, utána haditudósítóként évekig együtt járták Európát, később a Szovjetunióba utaztak, hogy beszámoljanak a szocializmus rendezett, szürke hétköznapjairól. Steinbeck levelében apró emléktöredékeken keresztül festi fel közeli bajtársa vonásait, melyben élesen szétválasztja az esendő, halandó embert, és a bátor fotóriportert. – Európában Capa volt az ünnepelt amerikai fotós, Amerikában pedig a jeles európai művész – írja Steinbeck.
Robert Capa, a legbátrabb halhatatlan
Ebben jelentős szerepe volt a fotós fiatalkori barátnőjének, aki megalkotta a Robert Capa-imázst, és a menekült magyar zsidó figurájából elegáns, gazdag társasági embert faragott. Idővel a valóság is ehhez a kitalált képhez idomult, Gerda Taro viszont a spanyol polgárháborúban életét vesztette.
– Endrének csak a Capa név és a lány piros bőrtáskája maradt. Ezt mindig a jobb csípőzsebében hordta. – ahogy Steinbeck írja, a fotós végül addig dolgozott a Capa névvel, amíg az több nem lett, mint egy védjegy:
Személyiséggé nőtte ki magát, és persze ez a személy rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyekről Endre úgy gondolta, hogy hiányzott belőle. Mivel Endre nem állt a félelem fölött, Capa nagyon bátor volt. Endre félénk volt, de Capa nagy szociális könnyedséggel rendelkezett. Endre hajlamos volt a merengésre. Capa minden körülmények között vidám volt. Endre egy kicsit félt a nőktől. Capa változatlanul gáláns volt. Néha az ember legszívesebben megölte volna ezért – szellemeskedik az író.
Mikor Endre befejezte Capát, elkezdte megélni őt. Nem mert többé félni, félénknek, gonosznak, fáradtnak vagy szomorúnak lenni, mert ő volt Capa. Endre magára öltötte Capa-t, és szorosan begombolta, de mindig kilátszott rajta egy kis Endre.
Fotósoktól hallottam, hogy technikailag rossz fotós volt. De senki sem tud Capa-képet készíteni. Senkinek sincs olyan szeme, mint neki. Senki sem tudja, mit kell keresni, vagy hova kell nézni, vagy mit kell gondolni róla.
Endre örülne, ha tudná, hogy Capa nem halt meg, hogy Capa bátorsága, vidámsága és fiatalsága halhatatlan. [...]
De a rohadéknak nem volt joga aknára lépni
– fejezi be sorait Steinbeck.
A franciaországi kiállítás május 25-i megnyitóját a szervezők pontosan Capa halálának 70. évfordulójára időzítették, a jeles alkalomból megszólalt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ ügyvezetője, Kőrösi Orsolya is. – Robert Capa nevét a legelsők és a legjobbak között jegyzik, így nem csoda, hogy a világ több helyén is kiállításokat tartanak a munkáiból. A részben Capa által alapított Magnum fotóügynökségnél, ami most egy hatalmas fotó kiállítást rendez Normandiában, ma is élő örökségként tekintenek rá.
Capa nagyon érzékeny és elkötelezett fotográfiát művelt, megrendítő együttérzést mutat az alanyai iránt. Valójában mégis annak örült volna, ha ez nincs, és munkanélküli fotóriporter lehetne. Őszintén hitt benne, hogy a fotói által egyszerűen jobbá válhat a világ. Ez a hozzáállás mai napig példaként szolgál a fotóriporterek generációinak.
Csák János kulturális miniszter a jubileum kapcsán Capa híres soraival kezdi a megemlékezést, miszerint ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel. Bátorsága és vakmerősége legendás volt, a spanyol polgárháborús és második világháborús képeivel, majd az Omaha Beachen és Vietnámban készült fotóival beírta nevét a világ fotótörténetébe – méltatta Capa munkáit a kulturális miniszter, amit Steinbeck sorai is csak megerősítenek. Levelében az író felidéz egy esetet, mikor bevallotta barátjának, hogy fél – Én is, mondta Endre, és Capa fejezte be a mondatot: és a pokolba vele!
