– Hangszerkiállítással kezdődik A magyar hegedű ünnepe a Pesti Vigadóban. Jó tapasztalatai vannak a hazai vonóshangszer-készítő műhelyekkel?
– Sokféle hegedűn játszottam, mire rátaláltam az igazira. Az évek során kialakult bennem egy kép a kínálatról: az egyik kicsi, a másik nagy, különben is időjárásfüggő, hogyan szólal meg… Aztán találkoztam Székely Márton hangszerkészítő mester remekműveivel, és rögtön tudtam, hogy tőle szeretnék mesterhegedűt. Nemzetközi kamarazenekari fesztiválon szerepeltem először az új hangszeremmel, a résztvevők körülálltak, úgy találgatták, micsoda kvalitásos olasz hegedűn játszom – nem akarták elhinni, hogy vadonatúj és magyar. Később megismertem több magyar hegedűkészítő mester alkotását, és látva, milyen világszínvonalú munkát végeznek, kipattant az ötlet a fejemből: mi lenne, ha kiállítanánk e remekműveket, és a megnyitón, koncertn más-más hegedűn szólaltatnék meg minden műsorszámot. Addig ilyen még nem volt. Az első, kiállítással egybekötött hangversenynek a Régi Zeneakadémia adott otthont 2008-ban. Hatalmas sikert arattunk. Onnantól nem volt megállás: a következő évben a Mesterhangszerek mesterkézben című koncertet a Duna Televízió jóvoltából az egész világ láthatta. Pár évvel később már a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként vetettem fel, hogy A magyar hegedű ünnepét kiterjesztenénk az irodalomra, a képzőművészetre, a gasztronómiára is. Az egyik legsikeresebb összművészeti rendezvénysorozatunk kerekedett belőle a Vigadóban.
– A hegedű volt az első hangszere?
– Zongorával kezdtem, de eltanácsoltak azzal a sommás megállapítással, hogy soha nem lesz belőlem zenész. Pedig zenepártoló családból jöttem, nagynéném, Szecsődi Irén az Operaház örökös tagja, és „minden idők legszebb hangú Csocsoszánja” – nyilatkozta róla Ferencsik János.
– Abszolút hallása van, ezt Weiner Leó állapította meg gyerekkorában, családi vendégség alkalmával.
– Csakhogy mindent hallás után játszottam. Nem tudtak megfegyelmezni. Talán ha nagyobb türelemmel fordultak volna felém, hiszen még csak ötéves voltam. Ezért is ajánlom, hogy érdemes várni a zenetanulással nyolcéves korig. Akkorra már megedződik a gyerek.
A szüleimnek csak annyit mondtak, hogy felejtsék el a zongorát, mert kezelhetetlen vagyok, de a vonós hangszer: na, az majd fegyelemre nevel! Így kerültünk a csepeli zeneiskolába, ahol az igazgatónő rám nézett – sovány, beteges kisgyerek voltam –: „A csellót úgyse bírná el, legyen hegedű” – mondta.
– Meglehetősen nehezen indult a zenetanulásom, még tizennégy évesen is az utolsó helyen csusszantam be a Bartók konziba.
Az volt a szerencsém, hogy Bodonyi István tanár úrhoz kerültem, aki fölismerte a bennem rejlő lehetőséget, és szisztematikusan kezdett velem foglalkozni. Nem engedte, hogy a többi tanár beleszóljon a nevelésembe, mert folyton azt hallotta tőlük, hogy már megint az udvaron focizok, már megint a lányokkal találkozgatok, megint nem gyakorlok eleget… Bodonyi erre azt válaszolta, hogy a sport kitartásra nevel, a lányok pedig az érzelmi fejlődésben segítenek.
– Milyen bölcs ember volt!
Bölcs és csodálatos mester, neki köszönhetem, hogy végül első helyen kerültem be a Zeneakadémiára.
– Nagyon hamar a másik oldalon találta magát: tanárként, Szegeden, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Huszonhárom évesen volt valami elképzelése arról, hogyan válhat maga is mesterré?
– Amikor a zeneakadémiai felvételin megkérdezték tőlem, mivel szeretnék majd foglalkozni, tizennyolc évesen azonnal rávágtam, hogy tanítással, ez minden vágyam. Kovács Dénes rektor úr persze elcsodálkozott, mert a felvételizők többsége világhírű szólistának készül. Őszintén mondom: én erre születtem, nekem a tanítás az életem. Átadni a következő generációknak szeretett mestereim szellemi örökségét. Ahogy lediplomáztam, rögtön Szegedre kerültem, és azóta is ott vagyok. Negyvenhét éve tanítok ugyanazon a munkahelyen – csak az intézmény neve változott az évek során.
– Mi a titka?
– Beleérző képesség nélkül ez nem menne, és kell hozzá egy nagy adag szeretet is a növendékek irányába.
Emberi kapcsolat nélkül ugyanis nem lehet tanítani.
Az igazság az, hogy én nagyon jóban vagyok a növendékeimmel, miközben a világ legszigorúbb tanára is vagyok. A kedvességem, az együttérzésem nem jelenti azt, hogy szakmailag elnéző lennék. Év elején megbeszéljük a teendőket, hogy a tanítványnak pontosnak, felkészültnek kell lennie, és készen kell állnia a vizsga vagy a szereplés előtt már egy hónappal. Így nem érhet meglepetés. Ezért nem is izgulok fölöslegesen, hiszen pontosan tudom, hol tart a növendék. Amit a mestereimtől tanultam, azt adom tovább módszerességben, alaposságban, példamutatásban.
A világhírű elődök működését tanulmányozva értettem meg: nem véletlen, hogy a Hubay-növendékek időskorukra is megőrizték a szellemi és fizikai frissességüket, tökéletes technikával rendelkeztek ugyanis, és nem görcsöltek állandóan, nem volt lelki problémájuk, ha ki kellett állni koncertezni. A biztos hangszertudás önbizalmat ad. Ezt tapasztalom hetvenévesen is: nekem a teljes repertoár a fejemben van, bármit eljátszok itt helyben. Ha pedig a növendék hibázik, abban a pillanatban hallom, mi az, amiben segíthetek. És ott állok mögötte mindig. A növendékeim tudják, hogy számíthatnak rám.
– Hetvenedik születésnapja alkalmából kivel lép színpadra a Mester és tanítványai című hangversenyen június 22-én délután a Pesti Vigadóban?
– Fejes Tamás az egyik első tanítványom, aki most a Skót Királyi Zenekar koncertmestere. Édesapja, Fejes Antal gordonkatanár az MMA zenepedagógiai díját vehette át tavaly. Mellettük fellép az egyik legkiválóbb tanítványom, Sztathatosz Sebestyén nemzetközi versenygyőztes hegedűművész is, és több növendék: Brezovszki Gergő, Somogyi Kinga, Ürmös Alexandra.
A szervezés és az időkorlátok nem tették lehetővé az együtt muzsikálást sok kedves tanítványommal – Szűcs Máté például a világ egyik legkeresettebb előadóművésze, Várnagy Katalin pedig a Londoni Filharmonikusok koncertmestere. Szirtes Edina Mókust pici lány kora óta, tizenkét éven át tanítottam, Pécsiné Pánczél Máriára, a szegedi Király-König Péter Zeneiskola vonós tanszak vezetőjére szintén nagyon büszke vagyok, mert igazi tanáregyéniség vált belőle.
– Megint csak az oktatás szerepét hangsúlyozza. Az sem téríthette el a tanári pályától, hogy 1984-ben elnyerte a Cziffra Alapítvány nagydíját, amelynek következtében szólóművészként is megismerték a nevét itthon és a nagyvilágban?
– A Cziffra-verseny a Jóisten ajándéka volt, mert a jelentkezésnél kiderült, hogy harminc év a korhatár, és én éppen harminc voltam. Elmentem, és megnyertem. Aztán jöttek a felkérések sorra. Kassai István zongoraművész is megkeresett azzal az ötlettel, hogy vegyük lemezre a nagy magyar hegedűiskola képviselőinek műveit. Elsőként Erkel- és Hubay-darabokat rögzítettünk 1991-ben. A Hungarotonnál jelent meg a Hubay Jenő-összkiadás, összesen tizenhárom CD, ami világcsúcs a maga nemében! Amikor tizenöt év munka után befejeztük, és az utolsó hang is elhangzott a stúdióban, a zenei rendező csak annyit mondott: »Hát, vége, gyerekek!«
– Mit érzett akkor?
– Az égvilágon semmit, mert már ott volt a fejemben a soron következő feladat! Tudtam, hogy jön a következő, úgyhogy szaladtam a vonathoz. Amikor harmincévesen elindult a pályám Szegeden, nagyon hamar rám fogták, hogy „a Szecsődi: virtuóz hegedűs!”. Aztán megtaláltak a kortárs zeneszerzők is – összesen hét hegedűversenyt mutattam be –, akkor meg azt mondták: „Szecsődi a kortárs zene apostola”, ami persze eleve gyanús, mert a kortárs zenébe, ugye, minden belefér. Később én lettem „a Hubay-specialista”, hiszen rengeteg programot összeállítottam a világhírű hegedűművész, zeneszerző és pedagógus életművéből.
– Repertoárja is igen széles, ráadásul nagyon sokféle műfajban játszik. A magyar hegedű ünnepén, június 23-án délelőtt elhangzik az egyedülálló műfajú, Egy szerelem története című zenés bolondozása. Mire számíthatunk?
– Kitaláltam egy romantikus történetet, a zenei betétszámokat a Benedekfi testvérekkel – Istvánnal és Zoltánnal – játszom. De nem árulom el a poént, legyen meglepetés a közönségnek! Az előadás mottója: „Akinek humora van, az mindent elérhet. Akinek nincs, az mindenre képes.”
