– Lezajlott a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválja, amire többek közt az Kit szerettél, Madách? című előadással érkezett a Bekecs Táncszínház. Rendező-koreográfusként és Madách Imre szerepét alakítva szakmailag milyen kihívást jelentett a darab?
– A próbafolyamatban a legnagyobb kihívást az a fajta skizofrén állapot túlélése jelentette, ami ilyen helyzetben adódik, mikor az ember megpróbálja az előadót (vagyis saját magát) rendezőként instruálni. Rálátni a nagy egészre, beleképzelni magad szituációkba úgy, hogy közben kint is vagy és bent is vagy. Mivel nem vagyok dramaturg, nagy kihívást jelentett a szövegkönyv elkészítése is. Az a fajta rendező vagyok, aki a testek és a mozgás felől közelít az alkotói folyamathoz. Valamennyi olyan munkám, mely prózai is, vagy akár nagyobb zenés vonulatú előadás, inkább onnan közelít, hogy mi az, ami mozgatja ezeket az embereket – a szereplőket –, és ez hogyan vetül ki a térre. Ilyen szempontból a fizikalitás, a fizikai színházi eszköztár minden munkámban erőteljesen jelen van.
A legfontosabb célom az volt, hogy az előadás ne egy koreográfiai betétekkel teletűzdelt történet legyen. Azt kerestem, hogy a történetben a szöveg, a mozgás és a játék viszonya hogyan tudja kiegészíteni egymást úgy, hogy a kor szellemét autentikusan megidézve, mégis a ma emberéhez szólva jelenjen meg a konfliktus.
A koncepcióm szerint Madách Imre karaktere nem beszél az előadásban, egyfajta rezonőr szerepem van, aki néha múltidéző, néha meg jelen időben létező és reflektáló szellemi entitás. A legnehezebb ebben a karakterben a jelen időben létezés, annak az illúziója, hogy Madách Imre minden pillanata a két nő aktuális állapotából természetszerűen itt és most következik.

– Nem először járt Kisvárdán. Fel tudja eleveníteni az emlékeit?
– A legelső kisvárdai élményeim diákkoromhoz kapcsolódnak, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és az Udvarhely Táncműhellyel 2007-ben, kezdő táncos koromban a Várszínpadon adtuk elő az Elektra című darabunkat, Sorin Militaru rendezésében, melyet Bodor Johanna koreografált. Emlékszem, hogy az előadás expresszív formanyelve miatt nagy meglepetése volt a fesztiválnak.
Utoljára 2016-ban voltam itt a Fade-out című fizikai színházi rendezésemmel, amely az András Lóránt Társulat égisze alatt készült, a szakmai zsűri pedig Teplánszky-díjjal jutalmazott bennünket.
– Utána évről évre részt vett a kisvárdai seregszemlén?
– Rendezéseim nem kerültek be a programba, viszont több előadást koreografáltam, melyek sikert arattak a fesztiválon, ilyen volt például a szabadkai Bolondok tánca, a váradi Lila ákác és a Figaro házassága, avagy egy őrült nap is.