Mi az, amit éreztetni szeretnék az emberekkel?

Györfi Csaba sokoldalú színházi alkotó, rendező-koreográfus és táncművész is egyben, aki a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján mindhárom szerepben bemutatkozott. A szakmai rendezvény kapcsán beszéltünk a Bekecs Táncszínház Kit szerettél, Madách? című produkciójáról, valamint a seregszemléhez kapcsolódó emlékekről, és arról, szerinte milyen a jó színház.

Györfi Csabát is díjazták a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján. Forrás: Facebook

– Mi tervez még a nyáron szakmai szempontból? A fesztiválok korszakát éljük, ilyenkor a színházak kimozdulnak a négy fal közül. 
– Ezzel a fesztivállal egy időben zajlik a Győri Táncfesztivál, ott szerepel A Schmürz című rendezésem. Nyáron pihenni és töltődni szeretnék, rengeteget dolgoztam az évadban, rám fér egy pár hónap színház nélküliség. 

– Miből inspirálódik? Esetleg más előadásokat néz?
–  Igen, számos előadást nézek: mindenevő vagyok, mindenre kíváncsi vagyok, mindenből tudok tanulni valamit. Emellett filmeket és sorozatokat nézek, amik feltöltenek. 

Folyamatosan kutatok olyan anyagok után, amikből szívesen dolgoznék, drámákat olvasok, gyűjtöm a lehetőségeket az alkotásra.

– Van kedvenc társulata vagy alkotója? 
– Nem vagyok ikonimádó típus, példaképem sincs, viszont, ha valami izgalmas, újszerű és őszinte, annak nagy rajongója tudok lenni a színházi világban. Az egyik ilyen színházi ember Romeo Castellucci – az ő munkáit izgalmasnak tartom. Magyar vonatkozásban Pintér Béla előadásai, a fizikai színházi megközelítés miatt a Forte Társulat munkássága érdekel, Horváth Csaba rendezéseit követem. 

– Tudja már, hogy mi vár önre és önökre a következő évadban? 
– A következő évad még alakul, viszont két dolog biztos. Az egyik, hogy Nagyváradon előadást készítek Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjéből, a másik meg, hogy befejezem és bemutatjuk a Szép új világ című saját forgatókönyv alapján készült produkciónkat a Bekecs Táncszínházban. 

– Táncművész, rendező és koreográfus… Ezek más-más képességeket is megkövetelnek, de táplálkozik egyik a másikból. Gondolom, mindegyik ad valamit, és mindegyikben más oldalát tudja megmutatni. De mi az a „szerep”, amelyet leginkább kedvel a felsoroltak közül? 
– A szakmám elején sokkal izgalmasabbnak találtam, és jobban vonzott az előadói attitűd. Ez természetszerűen következett a fiatalságomból, abból a törtető jellemből, mely folyamatosan tanulásra és tapasztalásra ösztönzött a színház bármely területéről legyen is szó. Egy ideje viszont jobban érdekel a rendezői feladatkör, a saját vízióim színpadra állítása és az, hogy kívülről segíthetem az előadók munkáját. 

Egyre nehezebben veszem rá magam, hogy előadóként is színpadra álljak, viszont, ha egy évadban egyszer-kétszer sikerül, akkor mindig meglepődők magamon is és azon is, hogy az eltelt idő, a szakmában töltött évek mennyi mindent raktak rám, mennyi mindent alakítottak rajtam előadóként. 

– Tud mondani pár ilyen momentumot? Tudom, nehéz ezeket megfogni, mert ezek érzetek alapvetően.
– A konkrétumot abban tudom tettem érni, hogy a megélt évek és a megtapasztalt emberi viszonyaim miképpen tudnak tükröződni egy adott karakter megformálásában. Amit megtapasztaltam a való életben, az egy gesztusban, egy mozdulatban, egy gondolatban megidéződik a színpadon: sűrűsödik és koncentrálódik egy adott pillanatra. Ekkor mindig rájövök, hogy igen, ez onnan, abból a megélt, múltbéli dologból van, ösztönszerűen előjön belőlem. Amikor inspirációs anyagot keresek, azok a történetek, konfliktusok inspirálnak, amelyekben legalább az egyik szereplőben magamra ismerhetek. Ettől érzem személyesebbnek az alkotást, ettől remélem azt, hogy a nézők is tudnak azonosulni egy-egy élethelyzettel, ettől személyesebb lesz az ő nézői attitűdjük is. 

Mindent összevetve, bármit csinálok, az egyik figurával valamilyen módon azonosulnom kell ahhoz, hogy a teljes egész rendszert megértsem, megérezzem, alkotásra késztessen vagy érdekeljen egyáltalán. 

– Nehezíti a munkát, ha például nem rendez, hanem koreografál?
– Jó alkalmazkodó típusú ember vagyok, könnyen be tudok állni koncepciók mögé, rendezői gondolatok mellé. 

Érvek mentén gyorsan társulni tudok azokhoz a gondolatokhoz, amit képvisel egy rendező.

Kialakult egy olyan rendezői kör, akikkel folyamatosan együtt dolgozom, sokat hívnak: közösen gondolkodunk. Szeretem ezeket a munkákat, kialakultak olyan kapcsolatrendszereim az évek során, amiben szabadon és komfortosan tudok működni.

– Ön szerint milyen a jó színház?
– A jó színház szerintem igazságot és gyönyörűséget adó felület, olyan aktusban való részvétel, amitől az ember azt érzi, hogy több lett. Valami olyat kapott, ami ott őt megemeli egy picit a földről, a repülés érzetéhez tudom leginkább hasonlítani. 

Ezt érzem, amikor nagyon jó előadást látok, amikor olyan színházi élményem van, hogy elfelejtem ki vagyok és legfőképpen azt, hogy hol vagyok. A jó színház elfeledteti veled, hogy színházban vagy. Nagyon kevés ilyen élményem van, viszont ami van, az tényleg egy életre meghatározó.

– És akkor mi ezáltal a feladata a színháznak?
– Sokféleképpen lehetne ezt megfogalmazni. Minden alkotónak és gondolkodó embernek más a megközelítése, ami szerintem anyagfüggő is. Hogy mi a feladata a színháznak, ezt én nem tudom, és nem is biztos, hogy meg akarom fogalmazni, ami hírtelen eszembe jut, az máris túlságosan beszűkíti és lezárja a nyitott gondolkodást. Viszont azt tudom, hogy egy produkció kapcsán mi az, amit át akarok adni, éreztetni és megmutatni a világból az embereknek. 

Olvasok egy szöveget, és a 18. oldalnál a 6. sorban, azt érzem, hogy mindjárt megszakad a lelkem valamitől.

Ezt a lélekszakadást megjegyzem, megpróbálom megérteni és megfejteni, majd a saját színházi eszközeimmel átadni, hogy a nézőnek is része legyen hasonló élményben, mint amilyenben nekem volt olvasás közben.

– A Kit szerettél, Madách? című előadásban mi ez a momentum? 
– A mi esetünkben az alaphelyzet maga a konfliktus, nincsenek oldások, hullámvölgyek. Egy sorstörténetet látunk, amelyben a szereplők egyfajta gyónásállapotban vannak, visszatekintenek az életükre, összegeznek, megbánnak, néha csak élményekről mesélnek. Ebben a kvázi időutazásban a színpadon áll egy olyan ember, aki az anyja és a felesége között nem tud dönteni: nem is feltétlenül az a feladata, hogy döntsön, hanem egyszerűen tegyen, lépjen valamerre, bármerre, ami elbillentené a köztük lévő nyomorúságos viszonyt. 

Ez a statikusság, döntésképtelenség az a mag, amire az egész anyag felépül.

Az anya és meny konfliktusrendszere szerintem ma is nagyon aktuális téma, főleg abban a korban, mikor teljesen mást volt az etikett, mint ma, mások a szabályrendszerek, másképp éltek együtt emberek és a nyilvánosság is más volt. Minden egy társadalmi norma szerint történt, nagyon fontos volt, hogy ebben a normában ki mit és hogyan tesz. Kifejezetten örülök, hogy nem abban a korszakban élek.