– Lezajlott a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválja, amire többek közt az Kit szerettél, Madách? című előadással érkezett a Bekecs Táncszínház. Rendező-koreográfusként és Madách Imre szerepét alakítva szakmailag milyen kihívást jelentett a darab?
– A próbafolyamatban a legnagyobb kihívást az a fajta skizofrén állapot túlélése jelentette, ami ilyen helyzetben adódik, mikor az ember megpróbálja az előadót (vagyis saját magát) rendezőként instruálni. Rálátni a nagy egészre, beleképzelni magad szituációkba úgy, hogy közben kint is vagy és bent is vagy. Mivel nem vagyok dramaturg, nagy kihívást jelentett a szövegkönyv elkészítése is. Az a fajta rendező vagyok, aki a testek és a mozgás felől közelít az alkotói folyamathoz. Valamennyi olyan munkám, mely prózai is, vagy akár nagyobb zenés vonulatú előadás, inkább onnan közelít, hogy mi az, ami mozgatja ezeket az embereket – a szereplőket –, és ez hogyan vetül ki a térre. Ilyen szempontból a fizikalitás, a fizikai színházi eszköztár minden munkámban erőteljesen jelen van.
A legfontosabb célom az volt, hogy az előadás ne egy koreográfiai betétekkel teletűzdelt történet legyen. Azt kerestem, hogy a történetben a szöveg, a mozgás és a játék viszonya hogyan tudja kiegészíteni egymást úgy, hogy a kor szellemét autentikusan megidézve, mégis a ma emberéhez szólva jelenjen meg a konfliktus.
A koncepcióm szerint Madách Imre karaktere nem beszél az előadásban, egyfajta rezonőr szerepem van, aki néha múltidéző, néha meg jelen időben létező és reflektáló szellemi entitás. A legnehezebb ebben a karakterben a jelen időben létezés, annak az illúziója, hogy Madách Imre minden pillanata a két nő aktuális állapotából természetszerűen itt és most következik.
– Nem először járt Kisvárdán. Fel tudja eleveníteni az emlékeit?
– A legelső kisvárdai élményeim diákkoromhoz kapcsolódnak, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és az Udvarhely Táncműhellyel 2007-ben, kezdő táncos koromban a Várszínpadon adtuk elő az Elektra című darabunkat, Sorin Militaru rendezésében, melyet Bodor Johanna koreografált. Emlékszem, hogy az előadás expresszív formanyelve miatt nagy meglepetése volt a fesztiválnak.
Utoljára 2016-ban voltam itt a Fade-out című fizikai színházi rendezésemmel, amely az András Lóránt Társulat égisze alatt készült, a szakmai zsűri pedig Teplánszky-díjjal jutalmazott bennünket.
– Utána évről évre részt vett a kisvárdai seregszemlén?
– Rendezéseim nem kerültek be a programba, viszont több előadást koreografáltam, melyek sikert arattak a fesztiválon, ilyen volt például a szabadkai Bolondok tánca, a váradi Lila ákác és a Figaro házassága, avagy egy őrült nap is.
– Mi tervez még a nyáron szakmai szempontból? A fesztiválok korszakát éljük, ilyenkor a színházak kimozdulnak a négy fal közül.
– Ezzel a fesztivállal egy időben zajlik a Győri Táncfesztivál, ott szerepel A Schmürz című rendezésem. Nyáron pihenni és töltődni szeretnék, rengeteget dolgoztam az évadban, rám fér egy pár hónap színház nélküliség.
– Miből inspirálódik? Esetleg más előadásokat néz?
– Igen, számos előadást nézek: mindenevő vagyok, mindenre kíváncsi vagyok, mindenből tudok tanulni valamit. Emellett filmeket és sorozatokat nézek, amik feltöltenek.
Folyamatosan kutatok olyan anyagok után, amikből szívesen dolgoznék, drámákat olvasok, gyűjtöm a lehetőségeket az alkotásra.
– Van kedvenc társulata vagy alkotója?
– Nem vagyok ikonimádó típus, példaképem sincs, viszont, ha valami izgalmas, újszerű és őszinte, annak nagy rajongója tudok lenni a színházi világban. Az egyik ilyen színházi ember Romeo Castellucci – az ő munkáit izgalmasnak tartom. Magyar vonatkozásban Pintér Béla előadásai, a fizikai színházi megközelítés miatt a Forte Társulat munkássága érdekel, Horváth Csaba rendezéseit követem.
– Tudja már, hogy mi vár önre és önökre a következő évadban?
– A következő évad még alakul, viszont két dolog biztos. Az egyik, hogy Nagyváradon előadást készítek Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjéből, a másik meg, hogy befejezem és bemutatjuk a Szép új világ című saját forgatókönyv alapján készült produkciónkat a Bekecs Táncszínházban.
– Táncművész, rendező és koreográfus… Ezek más-más képességeket is megkövetelnek, de táplálkozik egyik a másikból. Gondolom, mindegyik ad valamit, és mindegyikben más oldalát tudja megmutatni. De mi az a „szerep”, amelyet leginkább kedvel a felsoroltak közül?
– A szakmám elején sokkal izgalmasabbnak találtam, és jobban vonzott az előadói attitűd. Ez természetszerűen következett a fiatalságomból, abból a törtető jellemből, mely folyamatosan tanulásra és tapasztalásra ösztönzött a színház bármely területéről legyen is szó. Egy ideje viszont jobban érdekel a rendezői feladatkör, a saját vízióim színpadra állítása és az, hogy kívülről segíthetem az előadók munkáját.
Egyre nehezebben veszem rá magam, hogy előadóként is színpadra álljak, viszont, ha egy évadban egyszer-kétszer sikerül, akkor mindig meglepődők magamon is és azon is, hogy az eltelt idő, a szakmában töltött évek mennyi mindent raktak rám, mennyi mindent alakítottak rajtam előadóként.
– Tud mondani pár ilyen momentumot? Tudom, nehéz ezeket megfogni, mert ezek érzetek alapvetően.
– A konkrétumot abban tudom tettem érni, hogy a megélt évek és a megtapasztalt emberi viszonyaim miképpen tudnak tükröződni egy adott karakter megformálásában. Amit megtapasztaltam a való életben, az egy gesztusban, egy mozdulatban, egy gondolatban megidéződik a színpadon: sűrűsödik és koncentrálódik egy adott pillanatra. Ekkor mindig rájövök, hogy igen, ez onnan, abból a megélt, múltbéli dologból van, ösztönszerűen előjön belőlem. Amikor inspirációs anyagot keresek, azok a történetek, konfliktusok inspirálnak, amelyekben legalább az egyik szereplőben magamra ismerhetek. Ettől érzem személyesebbnek az alkotást, ettől remélem azt, hogy a nézők is tudnak azonosulni egy-egy élethelyzettel, ettől személyesebb lesz az ő nézői attitűdjük is.
Mindent összevetve, bármit csinálok, az egyik figurával valamilyen módon azonosulnom kell ahhoz, hogy a teljes egész rendszert megértsem, megérezzem, alkotásra késztessen vagy érdekeljen egyáltalán.
– Nehezíti a munkát, ha például nem rendez, hanem koreografál?
– Jó alkalmazkodó típusú ember vagyok, könnyen be tudok állni koncepciók mögé, rendezői gondolatok mellé.
Érvek mentén gyorsan társulni tudok azokhoz a gondolatokhoz, amit képvisel egy rendező.
Kialakult egy olyan rendezői kör, akikkel folyamatosan együtt dolgozom, sokat hívnak: közösen gondolkodunk. Szeretem ezeket a munkákat, kialakultak olyan kapcsolatrendszereim az évek során, amiben szabadon és komfortosan tudok működni.
– Ön szerint milyen a jó színház?
– A jó színház szerintem igazságot és gyönyörűséget adó felület, olyan aktusban való részvétel, amitől az ember azt érzi, hogy több lett. Valami olyat kapott, ami ott őt megemeli egy picit a földről, a repülés érzetéhez tudom leginkább hasonlítani.
Ezt érzem, amikor nagyon jó előadást látok, amikor olyan színházi élményem van, hogy elfelejtem ki vagyok és legfőképpen azt, hogy hol vagyok. A jó színház elfeledteti veled, hogy színházban vagy. Nagyon kevés ilyen élményem van, viszont ami van, az tényleg egy életre meghatározó.
– És akkor mi ezáltal a feladata a színháznak?
– Sokféleképpen lehetne ezt megfogalmazni. Minden alkotónak és gondolkodó embernek más a megközelítése, ami szerintem anyagfüggő is. Hogy mi a feladata a színháznak, ezt én nem tudom, és nem is biztos, hogy meg akarom fogalmazni, ami hírtelen eszembe jut, az máris túlságosan beszűkíti és lezárja a nyitott gondolkodást. Viszont azt tudom, hogy egy produkció kapcsán mi az, amit át akarok adni, éreztetni és megmutatni a világból az embereknek.
Olvasok egy szöveget, és a 18. oldalnál a 6. sorban, azt érzem, hogy mindjárt megszakad a lelkem valamitől.
Ezt a lélekszakadást megjegyzem, megpróbálom megérteni és megfejteni, majd a saját színházi eszközeimmel átadni, hogy a nézőnek is része legyen hasonló élményben, mint amilyenben nekem volt olvasás közben.
– A Kit szerettél, Madách? című előadásban mi ez a momentum?
– A mi esetünkben az alaphelyzet maga a konfliktus, nincsenek oldások, hullámvölgyek. Egy sorstörténetet látunk, amelyben a szereplők egyfajta gyónásállapotban vannak, visszatekintenek az életükre, összegeznek, megbánnak, néha csak élményekről mesélnek. Ebben a kvázi időutazásban a színpadon áll egy olyan ember, aki az anyja és a felesége között nem tud dönteni: nem is feltétlenül az a feladata, hogy döntsön, hanem egyszerűen tegyen, lépjen valamerre, bármerre, ami elbillentené a köztük lévő nyomorúságos viszonyt.
Ez a statikusság, döntésképtelenség az a mag, amire az egész anyag felépül.
Az anya és meny konfliktusrendszere szerintem ma is nagyon aktuális téma, főleg abban a korban, mikor teljesen mást volt az etikett, mint ma, mások a szabályrendszerek, másképp éltek együtt emberek és a nyilvánosság is más volt. Minden egy társadalmi norma szerint történt, nagyon fontos volt, hogy ebben a normában ki mit és hogyan tesz. Kifejezetten örülök, hogy nem abban a korszakban élek.
