– Hogyan fogadta az elismerést?
– Először meglepődtem. Én 2011 óta már nem dolgozom ebben a körben, korábban követtem az akadémia életét, különösen abban az időben, amikor köztestületté alakulhatott. A kezdetektől részt vettem ezekben a folyamatokban. A Népművelési Intézet Művelődési Osztályán egy szakmai kollégiumba tartoztunk Makovecz Imrével és Kováts Flóriánnal. Emlékszem azokra az időkre, amikor Flóri tevékenysége elkezdődött, még az egyesületben, és a betegség idejére is emlékszem. Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam az értesítést, hogy a fölterjesztést elfogadta a köztestület. Aztán természetesen a családomnak is elmondtam, a hitvesemmel együtt örültek.
– Mire emlékszik legszívesebben abból a munkából, amelyet Zalaszentgróton és másutt a közösségért vállalt? Van-e a mai napig meghatározó élménye?
– Büszke vagyok arra, hogy a népművelés megújításáért több kísérletben is részt vettem odahaza. És ezek a kísérletek sikeresek voltak. Nem központi helyről várt utasítások szerint szerveződött a művelődési ház munkája, hanem az ott élő emberek igényei szerint alakultak ki a programok. Az ottani tudás közösségi tudássá válásának köszönhetően jöttek létre szakkörök, klubok, egyesületek. Aztán nagyon szívesen emlékszem a városi televízió megalapítására, ami egy elég zűrös időszakban történt. A rendszerváltást követően a helyi pártok küzdöttek a televízió programjának a befolyásolásáért, aminek próbáltam ellenállni, végül el is vették tőlem, de természetesen a mai napig működik. Örömmel gondolok vissza a Főzőférfiak Társaságának a megalakulására. Ez egy ürügy volt, olyan férfiak gyülekeztek, akiknek valamilyen közük volt a gasztronómiához, de valójában közéleti klubot alakítottak.
Emlékszem a képzőművészeti kiállításokra, kitűnő színházi programokra. Ifjúsági bérletet kínáltunk a Metró, az Omega, az LGT zenekarok fellépésével. Az Életemről, munkámról című sorozatban olyan sportolókat láttunk vendégül, mint a kenus Wichmann Tamás vagy az öttusa-világbajnok Balczó András.
Kiváló művészek léptek fel, Mensáros László, Bessenyei Ferenc, Psota Irén, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván.
Jó felidézni, hogy a Közösségszolgálat Alapítvány munkatársaként résztvevője voltam olyan egyesületek megalakításának, mint a Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, vagy egy önkormányzati szövetségnek voltam ügyvezető titkára, amely aztán egy brüsszeli ernyőszervezet tagja lett. A Közösségfejlesztők Egyesületet tizenegyen alapítottuk 1984-ben, aztán egy időben a Zala Megyei Népművelők Egyesületének elnöke voltam Flóri után.
– Mit gondol, nehezebb lenne ma megszervezni egy művelődési házat egészen a kezdetektől, mint akkor, amikor ön kezdte Zalaszentgróton?
– Tulajdonképpen azt hiszem, hogy sokkal könnyebb, mint akkor. Sok mindenben mást kéne csinálni. A mi munkánk – nemcsak én csináltam ezt egyedül az országban, hanem nagyon sokan – a kultúra közvetítése. A kultúraközvetítés nagyon fontos, de nem elsődleges. Zalaszentgróton rengetegen foglalkoznak szőlészettel, az oltvány-előállítástól a borkészítésig. Sikerült őket bevonni egy szakkörbe, ahová szakembert lehetett hívni, együtt rendeltük meg a növényvédő szereket. Elvittük őket Franciaországba megtanulni azt, hogyan lehet vegyszerek nélkül is kitűnő bort előállítani.
Most ezek a feladatok még szükségesebbek, hogy közösségek jöjjenek létre.
Nem biztos, hogy elsősorban táncolni vagy zenélni kell, hanem legyen olyan közéleti hely, ahol meg lehet vitatni azokat a kérdéseket, amelyeket az emberek egymás között az utcán, a boltban vagy családi körben beszélnek meg, és nincs visszhangjuk.
– Ha ma egy fiatal megkérdezné, hogyan kell nekikezdeni a közösségszervezésnek, mit mondana neki?
– Meg kell ismerni azt a közeget, ahova kerül, a település, az ott lakók múltját. Milyen volt az elmúlt időszakban, milyen közösségekben éltek, milyen igényeik vannak az embereknek. Alapvetően azt a tanácsot adnám, hogy a helyi szokásokra, életmódra építse a programját. Semmiképp ne várjon máshonnan érkező javaslatokat. Akkor lesz sikeres.
