Ha Párizs utcáin járunk, figyeljük meg alaposan az itt élőket. Ez talán nem is olyan nehéz, hiszen Párizsban órákig lehet céltalanul andalogni és fürkészni az emberek pillantásait, akik a hangulatos kávézók teraszán ücsörögnek, munkába sietnek, az utcán tévéműsort vagy éppen filmet forgatnak, olvasnak a parkban, zenét hallgatva bicikliznek vagy beszélgetnek az eltűnt fiatalságról. Van, aki az életét készül eldobni, más azért siránkozik, mert halálhírét keltette a sajtó. És van olyan is, aki elhunyt szerelmét gyászolja évek óta. Mindannyian élet és halál határán egyensúlyoznak. Ezt a különös állapotot, a halál közelségét kellő érzékenységgel, humorral és iróniával ábrázolja a Persepolisszal világhírűvé vált iráni rendező, Marjane Satrapi. Történetének középpontjába olyan embereket helyez, akiket valamilyen módon megérint az elmúlás és a halál szele, ezért egyik pillanatról a másikra változtatnak életükön.
Párizs semmihez sem fogható hangulatáról is szó esik a filmben
Az idő múlását elfogadni nem tudó, egykor a legnagyobb színpadokon tündöklő operadíva, Giovanna teljesen kiborul azon, hogy halálhíre és „feltámadása” sem különösebben érdekli az újságírókat. Tizenöt év után szeretne újra színpadra állni, ám kilátástalannak látja karrierjét, életét annak ellenére, hogy férje, a sikeres karmester minden pillanatban a támasza.
Szinte végig szomorú arccal bámul a kamerába, de az őt alakító, még mindig elbűvölő Monica Belluccinak még efelett is szemet hunyunk.
A brit kaszkadőr nap mint nap szembenéz a halállal, és akkor jön rá, hogy az élet mennyire törékeny, amikor fia balesetet szenved. A különc Dolores (Rossy de Palma) rengeteget dohányzik, hiába könyörög a lánya, hogy ne tegye. Tinédzser unokája születésnapján azonban fura fogadalmat köt Istennel. Az ő karaktere azért is fontos, mert amikor a szülinapi partin összefut a női mosdóban az operadívával, néhány pillanatra a lelki társa lesz. Dolores szinte mindenben ellentéte a szebb napokat is megélt Giovannának. A két nő között azonban mély és őszinte párbeszéd zajlik, ami a film egyik legemlékezetesebb jelenete.
A nagymama szavai, élni akarása felér egy lelkifröccsel, amely után nemcsak Giovanna, hanem mi, nézők is másként szemléljük az életet.
A depressziós tinilány, Marie-Cerise azért akar öngyilkos lenni, mert felkerült róla egy kínos felvétel az internetre, amit az egész iskola látott már. Épp egy hídról készül levetni magát, amikor elrabolják, és ez a helyzet eddig ismeretlen énjét hozza elő. A műsorvezető Edouard mindig ugyanabba a kávézóba tér be egy finom feketére, amelynek tulajdonosa nem tudja elengedni a múltat, elhunyt szerelmét. Edouardot is megcsapja a halál szele, amely nemcsak neki, hanem nekünk is tanulságokkal szolgál.
Ő beszél Párizs semmihez sem fogható szépségéről, hangulatáról, arról az életérzésről, ami kizárólag az itt élők kiváltsága és ő fogalmazza meg a film legfontosabb üzenetét, mely szerint az életben az illúzióink elgyászolása a legnehezebb feladat. Ez az egyetlen mondat akkor üt, amikor már azt hittük, mindent láttuk, mindent hallottunk életről és halálról.
A Párizsi pillanatok komoly témája ellenére bővelkedik üdítően humoros jelenetekben, amelyeket Doloresnek, Marie-Cerise-nek, valamint a kaszkadőrbe szerelmes sminkesfiúnak, Badounak köszönhetünk.
A szereplők sorsát lazán, szinte észrevétlen apróságok révén fonja egymásba a rendező. A Párizsi pillanatok így egy szép, igazán elgondolkodtató történet, amely a társadalom majdnem minden rétegének a halálhoz való viszonyát felvázolja, és amelyben az ötvenkilenc éves Monica Belluccit még sokáig néznénk. Nem is kellene megszólalnia.
