– A Ma este gyilkolunk című filmben mások mellett Bodrogi Gyulával, Kern Andrással, Koltai Róberttel, Bálint Andrással, Pogány Judittal, Takács Katival játszott együtt. „Olyan, mint egy jól sikerült érettségi találkozó” – fogalmazott korábban.
– Igen, tényleg olyan volt. Egészen különleges helyzet jött létre, nem is számítottunk rá, hogy ebben az életben még bekövetkezhet hasonló. Amikor megtudtam, hogy kik lesznek a film szereplői, repültem a boldogságtól, hiszen mind olyan kollégák, akikkel a szakmai életemben sokszor találkoztam. A forgatási szünetekben, átálláskor meg is indult az anekdotázás.
Annál jobbat nem is tudok elképzelni, mint mikor ezek a színészek leülnek és elkezdenek évtizedekre visszanyúló sztorikat mesélni, és kiderül, hogy mindegyikhez van köze a másiknak. Mámorító volt, csak az anekdotázásból lehetne egy külön filmet forgatni.
– Igaz, hogy annyira ismerik egymást, hogy egy-egy gesztusból, arcrezdülésből tudják, mit akar mondani a másik, meg se kell szólalniuk?
– Ez így van. Bodrogi Gyula társulati tagom volt a Nemzeti Színházban, játszottam is vele. Koltai Róberttel a legendás kaposvári évek alatt dolgoztam együtt, ez egy komoly barátságot jelentett, ami Kaposvár után is folytatódott, és a mai napig tart. Pogány Jutkával ugyanez a helyzet. Vele később játszottam az Örkényben a Macskajátékban. Koltai később egyébként rendezett Szombathelyen, és nagyon sokat játszottam vele Kaposváron is.
Bálint Andrishoz régi kapcsolat fűz – 1950 óta ismerjük egymást, tehát ez egy 74 éves barátság.
A szakmai és baráti kapcsolatunk a közös, Bálint + Jordán = 160 című előadásunkban csúcsosodik ki. Takács Katival szintén sokat filmeztünk, tévéjátékokban szerepeltünk együtt, a Merlin Színházas időszak is sok szakmai együttlétet eredményezett, szóval ez is egy évtizedes barátság. Bánsági Ildikóval ugyan színházban nem játszottam együtt, de több filmben volt partnerem, például a Hány az óra, Vekker úr? című filmben is. Hámori Ildikóval ugyancsak több évtizedre nyúlik vissza az ismeretségünk. A forgatást egyébként egy komoly orvosi vizsgálat előzte meg – a stáb ugyanis nagyon odafigyelt arra, hogy mindannyian a lehető legjobb egészségi állapotban legyünk a forgatás hosszú ideje alatt. De már ott, a vizsgálatok alatt is megvolt a jó hangulat, és elkezdődött egymás cukkolása.
– Amikor a nagy színészgenerációról beszélünk, Önökre gondolunk. Ma már kevésbé releváns a „nagy” jelző, és nem azért, mert nincsenek kiváló színészeink, hanem mert változott a színészek, a szakma megítélése, talán már „más fiókban” vannak, mint korábban. Törőcsik Mari úgy fogalmazott, hogy ennek az az oka, hogy régen a színészek együtt léteztek a szereppel, ma pedig már csak eljátsszák azokat, de ennél azért összetettebb a dolog. Ön hogy látja ezt?
– Nagyot változott a világ. Amikor a fiatal színészi éveim példaképei, a mi életünk nagyjai, Bessenyei Ferenc, Básti Lajos, Gábor Miklós, Major Tamás, Törőcsik Mari, Dajka Margit voltak a csúcson, akkor nagyon nagy szükség volt a színházra és a színészekre. A televízióban egy csatorna volt, az igazi népszerűséget tulajdonképpen a televízióbeli szereplés hozta meg. Nézzük csak meg Trokán Pétert vagy Kulka Jánost, akiknek a mai napig „jövedelmező”, hogy a Szomszédokban szerepeltek!
Ma már sajnos nincsenek színházi közvetítések, Film-Színház-Muzsika sincsen és színházi beszámolókból is egyre kevesebb. Annak idején naprakészek voltunk a színházi életet illetően, tudtuk, hogy hol milyen darabot mutattak be, ki hogyan játszott. Ma már nincsen ilyen, és miután a televízió sem teljesíti azt a kötelességét, hogy beszámoljon a kulturális élet fontos eseményeiről, a színészeket sem ismerik meg, hiszen nem belőlük lesznek sztárok.
Kevés a pénz, meg kell élni, ezért a színészek televíziós sorozatszerepeket vállalnak. Ebben persze az is benne van, hogy a színészek igazi népszerűségre vágynak. Hiába játszanak kőszínházban mondjuk ötszáz néző előtt, ez nem jelent akkora tömeget, mint amennyien figyelemmel kísérnek egy-egy televíziós műsort.
– Beszéljünk kicsit a karakteréről! Színészként játszik színészt. Otthonos érzés volt?
– Egy színészotthonban vagyunk, amelynek lakói mind-mind idős színészek, akiket már mellőz a szakma. Ide költözik be Tolnai Tivadar, akit Kern Andris alakít. Utálja az egész szakmát és a szakma is utálja őt. Az otthonban egy nap aztán rejtélyes haláleset történik, Tolnai pedig elkezd nyomozni. Fantasztikusan jó az alaphelyzet: arról beszéltük a forgatás idején, hogy milyen jó lenne, ha a valóságban is így lennénk együtt egy színészotthonban. Hogy amikor majd abbahagyjuk a munkát – remélhetőleg nagyon-nagyon soká –, akkor összekerülünk, nem kell már filmet forgatni, csak nagyon jól érezni magunkat. Örömteli volt minden forgatási nap. Valahányszor leállás volt, egymás szavába vágva emlegettünk fel évtizedekkel korábban történt eseményeket.
Egyébként ebben a hetven pluszos, nyolcvan pluszos társaságban a kilencven pluszos Bodrogi volt a legfrissebb. Mondtam is neki, hogy ezt a kortársaim nevében is kikérem!
Volt egy speciális golfkocsi, ami szállított minket és az első anyósülése nagyon magasan volt. A díszítők mindig hoztak egy ládát, hogy arról lépjünk fel a kocsira. Bodrogi meg, mint a magasugró, fölpattant oda. Mondom, Gyuszi, ezt nem teheted velünk! Így megszégyeníteni minket, hogy te fölpattansz, mint egy szöcske, mi meg a ládáról próbálkozunk... Jó volna, ha tíz év múlva mi is olyan aktívak és fürgék lennénk, mint ő.
– A nyáron egészségi problémákkal küszködött. Hogy van most?
– Minden szervem, amivel az orvosok bíbelődtek, teljesen rendben van, a hosszú kórházi fekvés azonban megviselt, legyengültem. Erősödnöm kell még, ezért több, a kondícióm javítását szolgáló sétát iktatok be a mindennapokban. De visszavettem a szerepeimet, a Rózsavölgyi Szalonban öt darabban játszom. Kedden volt az első előadásom a szezonban, a Kései találkozás Molnár Piroskával, de a héten szerepelek még a Romance.com-ban, pénteken pedig a Bálint Andrissal közös előadásunkat játsszuk. Emellett láthatnak majd a nézők A két pápában Lukács Sándorral és Az utolsó órában Alföldi Róberttel.
– A színházi világban aktívan dolgozók, részt vevők mindegyikének van valamilyen definíciója arra, hogy miért varázslatos ez a közeg. Ön hogy fogalmazná meg ezt?
– Amikor tanítottam, az volt az elvem, hogy nem kell mindenkinek hallgatni rám, de én magam csak arról tudok beszélni, hogy én mit szeretek. Én azt szeretem, hogyha élem az adott figurát. Az átélést pedig szigorú elemzés előzi meg. Tudnunk kell, hogy ki az a figura. A Bálint Andrissal való előadásban szerepel az a gondolatsorom, hogy
a színészben az első szeretkezéssel bezárólag minden megtörténik, amit a színpadon megírtak szerepekben,
mert ha nem is voltak gyilkosok, voltak gyilkos indulataik, és így tovább. Egy színésznek minden benne van az érzelmi memóriájában, csak elő kell bányászni azokat. Azt szeretem a színjátszásban, hogy bármilyen szerepről van szó, beköltözhetek egy másik emberbe, és élhetem azt az életet, ami meg van írva, teljesen elfeledkezve a magaméról.
Minthogyha bezárnák azt az ajtót, amin belépek a saját életembe, és átköltözöm valami nagyon izgalmas, számomra menet közben felfedezhető életbe. Szeretem, hogy esténként más és más ember lehetek.
