Rachel Zegler talán nem a földkerekség legszebb színésznője, de énekhangja és kedves kisugárzása alkalmassá teszik Hófehérke megformálására, még ha a szerep az előbbieket sorba véve sem annyira izgalmas, mint a mellékszereplőké. Hófehérke szülei, a herceg, a királyság lakói és a törpök némelyike is sokkal hangsúlyosabb szerepet kap az 1937-es rajzfilmhez képest. Itt egy rendesen felépített szerelmi szál vezet az életmentő csókig (az eredeti rajzfilmben a herceg szerepe azért is volt minimális, mert nem tudták rendesen leanimálni a mozgását), de leginkább Gal Gadot sziporkázik gonosz mostohaként, motivációi indokoltabbak, és az egyetlen igazán jó új dalbetét is hozzá fűződik.
Ezek mind olyan változtatások, amik az élő szereplős Hófehérke javára válnak.
Az írott tündérmesék logikája egészen más, mint amit egy egész estés filmtől elvárunk, nem olyan fokozatosak a jellemfejlődések (már ha vannak egyáltalán), és sokkal szimbolikusabbak a történések: a tündérmesékben például a külső tulajdonságok egyszerűen a belsőt tükrözik, ez a valóságban nincs mindig így. A csókjelenetek sem arról szólnak, hogy a férfi megmenti a tehetetlen hercegnőt, hanem az öntudatra ébredéséről, ami eredendően maszkulin attribútum.
Mindezek dacára a Hófehérke is pont ott vérzik el, ahol a legtöbbet mutathatna, és amivel más élő szereplős feldolgozások is küszködnek: borzalmasan unalmas és fantáziátlan a látványvilága.
A túlhasznált CGI egyszerűen nem engedi érvényesülni azokat a kreatív megoldásokat, amik igazán indokolttá tehetnék az élő szereplős változatot, a számítógépes trükkök a történet támogatása helyett magukra vonják a figyelmet és hátráltatják a bevonódást. Pedig pont Hófehérke esetében létezik erre pozitív példa is: a 2012-es Tükröm, tükröm minden létező szempontból jobb, ötletesebb, eredetibb feldolgozás, mint az új Disney-remake.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!