Gal Gadot reggelire megeszi a kolumbiai Hófehérkét, ezért sikerült félre az új élőszereplős Disney-adaptáció

A legújabb Disney-adaptáció készítői odafigyeltek rá, hogy a címszereplő a nőies tulajdonságai révén érvényesüljön, és a mellékszereplők is nagyobb szerepet kaptak. A Hófehérke azonban ezzel együtt is elég fantáziátlan feldolgozás lett.

A Hófehérke volt a Disney első egész estés rajzfilmje, most elkészült az élőszereplős változat. Forrás: TMDb

Unalomig ismételt vád Hollywooddal szemben, hogy friss ötletek helyett a régi sikereiket melegítik fel a sokadik folytatással vagy újragondolással, ami hatványozottan igaz lehetne a klasszikus Disney-rajzfilmek élő szereplős változataira. Pedig szerintem kifejezetten izgalmas, hogy miként nyúlnak ezekhez a régi mesékhez, merre tologatják a hangsúlyokat, hogyan viszonyulnak az írott alapanyaghoz és a korábbi rajzfilmes adaptációhoz, vagy hogy mennyire igazodnak a kortárs trendekhez. A Hamupipőke vagy a Demóna is jól sikerült, üdítő példák a sorban.

A Hófehérke többször megidézi az 1937-as rajzfilm kompozícióit, de teljesen új történetet mesél el (Fotó: TMDb)

Hófehérke a hét törpe nélkül

Az új Hófehérke viszont már az előkészületek során hangos ellenállást váltott ki sokakból, többek között a címszereplő rasszváltása, az őt alakító Rachel Zegler félreérthető nyilatkozatai, az öntudatos női kép túlhangsúlyozása és egy kacsának bizonyuló fotó miatt, ami alapján azt lehetett hinni, hogy a törpöket különféle rasszú, nemű és zavaros identitású színészek fogják játszani (később kiderült, hogy CGI segítségével keltik őket életre, ami ugyanúgy kritika tárgyát képezte több törpe színész részéről).

Marc Webb (500 nap nyár, A tehetség, A csodálatos Pókember 1–2.) rendezése viszont többnyire szerencsésen cáfol rá az előzetes félelmekre. Pár elemében fejet hajt a mai korszellem előtt (például a mesebirodalom lakói látványosan sokszínűek), de a legfontosabb kreatív döntésekben mellé lehet állni. Az egyik ilyen, hogy Hófehérke a kor követelményeinek megfelelően erős női karakterként tűnjön fel, ami a kortárs filmben rendszerint úgy jelenik meg, hogy a hősnő maszkulin jellemvonásokkal gazdagodik: kardot kivonva rohan a csatába, és sose támaszkodik férfira. 

A film első jelenetében a szülők ki is nyilvánítják, hogy lányukat vezetőnek szánják, és Hófehérke idővel azzá is válik, de ezt kifejezetten nőies tulajdonságaival éri el: nagyfokú beleérző képessége és jólelkűsége révén sikerül lázadást szítania a gonosz királynő ellen. 

Ebben a változatban nem takarítja ki a rendetlen törpök házát, helyette ügyesen rávezeti őket, hogy talán érdemes lenne tisztán tartani az otthonukat. Nem vágyakozik a szőke herceg után, de nem is egy tudálékos királykisasszony. Többször hibázik is, de ezekből képes tanulni. Sokáig édesapja visszatérésében reménykedik, mígnem önmaga vállalja a lázadást, ezzel ténylegesen felnőtté válva. Rátermettségét nem a többi (férfi) karakter impotenciájával domborítják ki, hanem a velük való együttműködéssel.

Rachel Zegler talán nem a földkerekség legszebb színésznője, de énekhangja és kedves kisugárzása alkalmassá teszik Hófehérke megformálására, még ha a szerep az előbbieket sorba véve sem annyira izgalmas, mint a mellékszereplőké. Hófehérke szülei, a herceg, a királyság lakói és a törpök némelyike is sokkal hangsúlyosabb szerepet kap az 1937-es rajzfilmhez képest. Itt egy rendesen felépített szerelmi szál vezet az életmentő csókig (az eredeti rajzfilmben a herceg szerepe azért is volt minimális, mert nem tudták rendesen leanimálni a mozgását), de leginkább Gal Gadot sziporkázik gonosz mostohaként, motivációi indokoltabbak, és az egyetlen igazán jó új dalbetét is hozzá fűződik.

Ezek mind olyan változtatások, amik az élő szereplős Hófehérke javára válnak. 

Az írott tündérmesék logikája egészen más, mint amit egy egész estés filmtől elvárunk, nem olyan fokozatosak a jellemfejlődések (már ha vannak egyáltalán), és sokkal szimbolikusabbak a történések: a tündérmesékben például a külső tulajdonságok egyszerűen a belsőt tükrözik, ez a valóságban nincs mindig így. A csókjelenetek sem arról szólnak, hogy a férfi megmenti a tehetetlen hercegnőt, hanem az öntudatra ébredéséről, ami eredendően maszkulin attribútum.

Mindezek dacára a Hófehérke is pont ott vérzik el, ahol a legtöbbet mutathatna, és amivel más élő szereplős feldolgozások is küszködnek: borzalmasan unalmas és fantáziátlan a látványvilága. 

A túlhasznált CGI egyszerűen nem engedi érvényesülni azokat a kreatív megoldásokat, amik igazán indokolttá tehetnék az élő szereplős változatot, a számítógépes trükkök a történet támogatása helyett magukra vonják a figyelmet és hátráltatják a bevonódást. Pedig pont Hófehérke esetében létezik erre pozitív példa is: a 2012-es Tükröm, tükröm minden létező szempontból jobb, ötletesebb, eredetibb feldolgozás, mint az új Disney-remake.