A kortársaira kimagaslóan nagy hatást gyakorló Szilvássy Carolának a későbbi generációk körében is keletkező, majd meglévő, búvópatakszerű népszerűségéről sokat hallottam már, de ennek a könyvnek kellett megjelennie, hogy meg is értsem ezt. Az 1876 és 1948 között élő hölgy Kolozsvár emblematikus személyisége volt, az első világháborúban ápolónőként tevékenykedett, elnöke volt a Kolozsvári Nőszövetségnek, tagja a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak, alelnöke az Erdélyi Színpártoló Társaságnak, számomra talán a legkedvesebb szervezet, az Erdélyi Helikon védasszonya, de műkedvelőként – viszont a korabeli beszámolók szerint egyáltalán nem műkedvelő színvonalon – ő játszotta először Ibsen Nóráját a kolozsvári színpadon, Janovics Jenő rendezésében.
Jószemű szerkesztőnek írják le – miközben maga is írt verseket, novellákat, tanmeséket –, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Szerb Antal neki küldte el először a Magyar irodalomtörténet című pályaművét azzal a megjegyzéssel, hogy ha ő alkalmasnak találja, küldje tovább a bírálóbizottságnak. Arról nem beszélve, hogy ha jól olvasom a korabeli naplókat, leveleket, akkor minden magára valamit is adó úriember szerelmes volt belé.
Blériot-val repült (és ezzel minden bizonnyal ő volt az első nő a történelemben, aki repült); gyermeke halála megviselte nemcsak őt, de a házasságát is; a románok rálőttek séta közben, de annyi irányba tevékenykedett továbbra is, hogy a kényszerűségből feltorlódott energiákat máshol tudta kamatoztatni. És hát már serdülőkorában sem bírta a konvenciókat, ironikus és egyenes ember volt. „Gyakran voltak elmés, kíméletlen megjegyzései. Sok ellenséget szerzett magának ezzel. Társaságban gyakran könnyen tette túl magát konvenciókon.”
Nem elhanyagolható szerepe volt ugyanakkor a Trianon után sokkos állapotba került erdélyi magyarság összetartásában. Ahogy a kötet összekötő szövegeit jegyző Szebeni Zsuzsa fogalmaz: „A háború után, a trianoni döntést követően még számos feladat hárult a kisebbségben élő nagyasszonyokra, és nem a »fejvesztett jajveszékelés«, hanem igenis, a szembehelyezkedés és a megfeszített munkavállalás jellemezte őket.”
