Drámai alkat minden értelemben

Szilvássy Carola hagyatékának első feldolgozása a Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról című kötet, amely igen széles merítésű válogatást nyújt a munkásságából.

A kortársaira kimagaslóan nagy hatást gyakorló Szilvássy Carolának a későbbi generációk körében is keletkező, majd meglévő, búvópatakszerű népszerűségéről sokat hallottam már, de ennek a könyvnek kellett megjelennie, hogy meg is értsem ezt. Az 1876 és 1948 között élő hölgy Kolozsvár emblematikus személyisége volt, az első világháborúban ápolónőként tevékenykedett, elnöke volt a Kolozsvári Nőszövetségnek, tagja a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak, alelnöke az Erdélyi Színpártoló Társaságnak, számomra talán a legkedvesebb szervezet, az Erdélyi Helikon védasszonya, de műkedvelőként – viszont a korabeli beszámolók szerint egyáltalán nem műkedvelő színvonalon – ő játszotta először Ibsen Nóráját a kolozsvári színpadon, Janovics Jenő rendezésében.

Jószemű szerkesztőnek írják le – miközben maga is írt verseket, novellákat, tanmeséket –, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Szerb Antal neki küldte el először a Magyar irodalomtörténet című pályaművét azzal a megjegyzéssel, hogy ha ő alkalmasnak találja, küldje tovább a bírálóbizottságnak. Arról nem beszélve, hogy ha jól olvasom a korabeli naplókat, leveleket, akkor minden magára valamit is adó úriember szerelmes volt belé.

Blériot-val repült (és ezzel minden bizonnyal ő volt az első nő a történelemben, aki repült); gyermeke halála megviselte nemcsak őt, de a házasságát is; a románok rálőttek séta közben, de annyi irányba tevékenykedett továbbra is, hogy a kényszerűségből feltorlódott energiákat máshol tudta kamatoztatni. És hát már serdülőkorában sem bírta a konvenciókat, ironikus és egyenes ember volt. „Gyakran voltak elmés, kíméletlen megjegyzései. Sok ellenséget szerzett magának ezzel. Társaságban gyakran könnyen tette túl magát konvenciókon.”

Nem elhanyagolható szerepe volt ugyanakkor a Trianon után sokkos állapotba került erdélyi magyarság összetartásában. Ahogy a kötet összekötő szövegeit jegyző Szebeni Zsuzsa fogalmaz: „A háború után, a trianoni döntést követően még számos feladat hárult a kisebbségben élő nagyasszonyokra, és nem a »fejvesztett jajveszékelés«, hanem igenis, a szembehelyezkedés és a megfeszített munkavállalás jellemezte őket.”

Hagyatékának első feldolgozása a Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról című kötet, amely igen széles merítésű válogatást nyújt a munkásságából, és ezzel bepillantást enged nemcsak Szilvássy Carola unalmasnak egyáltalán nem mondható életébe, de a korabeli kulturális élet, az arisztokrácia és a világháború pokoli hétköznapjaiba is.

Nagy szeretettel lehet lapozgatni ezt a könyvet, engem különösen a helikoni írók marosvécsi kastélyban történő fogadása körüli jelenléte nyűgözött le (egyetemben az ott megjelent írókkal): azt például most tudtam meg, hogy ő javasolta a tanácskozások helyszínéül a tölgyfák tisztását (ahol a csoportképek is készültek). Novellái között meglepően erős szövegek is előfordulnak, és talán ha nem foglalkozik ennyi mindennel, hanem csak sokféle tevékenységének egyik ágát választja ki és űzi, igen jelentős életművet hagyhatott volna hátra. Igaz, ebben az esetben szegényebbek lennénk egy csodálatos hölgy szerteágazó és meghökkentően gazdag életével, tevékenységével és emlékezetével, és azért igen nagy kár volna.

Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola: Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról. Emlékkönyv. Sajtó alá rendezte és az összekötő szövegeket írta: Szebeni Zsuzsa. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2019.