Elmaradt és hiányos rendszerváltás a médiában

Mező Gábor, a Pesti Srácok oknyomozó újságírója és a Pesti TV munkatársa korábbi munkásságából egyenesen következett, hogy egyszer majd összefésüli és rendszerezi az általa felhalmozott adatokat, és megírja a magyarországi sajtó rendszerváltáskori történetét, valamint azt, hogy ez milyen közvetlen vagy közvetett hatással volt a média későbbi sorsának alakulására. A pillanat elérkezett, a belügyi hálózati kapcsolatokat is firtató, A média lenyúlásának titkos története című, nemrégiben megjelent kötetében kétségkívül impozáns ismeretanyag gyűlt össze, amelyet az Erdélyi Szalon Könyvkiadó gondozott, és amelyen Gyurcsány Ferenc úszósapkában bohóckodik a Magyar Úszószövetség mára már bukott és büntetőeljárás alá vont elnökével, Gyárfás Tamással.

2021.03.03. Budapest Mező Gábor Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád

A kommunista rezsim tömegkommunikációját át- meg átszőtte a pártállam pressziója, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztálya (APO) magáénak érezte az összes sajtóorgánumot, bőszen ellenőrizte is azt, ami akkoriban nyomtatásban vagy a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban megjelenhetett Magyarországon. Persze mindenhová nem ért, nem érhetett el a keze a médiában, hiszen alig húsz-harminc alkalmazottja volt, ez a néhány tucat pártapparatcsik pedig kifejezetten az országos jelentőségű orgánumokat ellenőrizte. Ugyanakkor a rendszer rendkívül furfangosan épült fel, az APO-nak voltak megyei, járási és települési megfelelői, amelyek az éppen aktuális szinten végrehajtották a központi akaratot. Nem feledkezhetünk meg a főszerkesztők felelősségéről sem, hiszen az igazán befolyásos orgánumok élére csakis párthű katonák kerülhettek, ők valósították meg azt, ami a párt ideológiai elvárásainak, vélt vagy valós követeléseinek megfelelt, s amivel az öncenzúra is megvalósult. Mindezt leöntötte generálszósszal az állambiztonság a maga fogaskerekeivel, amelynek kisebb-nagyobb tagjai mind-mind kiszolgálták a Kádár-rendszert, hátsó csatornák segítségével információt szolgáltatva a közhangulatról, a média szövevényes személyi kapcsolódásairól és az éppen aktuális fejleményekről. Köztudott, hogy gyakorlatilag nem lehetett egy újságíró Nyugatra kiküldött tudósító úgy, hogy nem lépett be a belügy hálózatába – ez Mező Gábor kötetéből is kiderül –, annak kiszolgálási és kihasználtsági foka azonban már jócskán függött az ügynök egyéni képességeitől, elhivatottságától és rendszerhűségétől. Mindezek a pártkatonák a rendszerváltás forgatagában is jórészt megőrizték pozícióikat különböző manővereik segítségével, ami viszont nemcsak a rendszerváltó erők helyenként megmutatkozó setesutaságára és kényszerpályára sodródására vezethető vissza, hanem arra az alaptézisre is, hogy egy teljes szakmát egyik pillanatról a másikra nem lehet leváltani (ez igaz egyébként az ügynökökre és az újságírókra egyaránt), még akkor sem, ha történetesen forradalom zajlik le egy országban.

A széllel szemben jártak

A médiában nem zajlott le azonnal rendszerváltás, ez köztudott, ezért is fordulhatott elő, hogy a konzervatív kormányok, akár az Antall- és Boross-kormányok, akár az első Orbán-kormány meglehetősen nagy média-ellenszélben dolgozott. Kívülálló szemével is egyértelmű volt, hogy amikor Antall Józsefet vagy az 1998–2002 közötti Orbán-kormány tagjait behívták a köztelevízió műsoraiba, hova húz a műsorvezetők szíve, és ha egy külföldi néző figyelte volna ezeket az adásokat, azt hihette volna, hogy egy ellenséges televízióba hívták meg őket vagy éppen ezek a politikusok ellenzékiek, akiket a köztelevízió most jól kiforgat a kérdéseivel. A szerző éppen azt vizsgálja, hogy miként juthatott el idáig a magyar média, ennek apró részleteit fejti ki megfelelő alapossággal, nem kevés, 791 lábjegyzettel alátámasztva. Ez utóbbiakat megnézve azonban szembetűnő, hogy túlnyomó többségük újságcikk vagy szakfolyóiratokban megjelent történészi munka, a levéltári jegyzetek törpe minoritásban vannak, s ezek között túlsúlyban van az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (elvétve akad néhány Békés és Heves megyei, illetve egri pártbizottsági, valamint végrehajtó bizottsági irat), ami a téma szempontjából természetesen indokolt, de emellett hiányoznak a fent említett MSZMP KB APO, illetve ennek helyi alárendelt szervei iratanyagai, illetve az 1988-ban megszűnt, a Minisztertanács alá tartozó Tájékoztatási Hivatal utolsó éveinek dokumentumai sem váltak volna hátrányára a kötetnek. Bizonyára ezek felhasználásával további érdekes információkhoz juthatunk, ami kitehetne még egy kötetnyi írást. Mindemellett azt azonban el kell ismerni, hogy ezeknek az iratoknak a megfelelő forráskritikával történő olvasata elég nehézkes, sokszor semmitmondóak, sőt az utókort félrevezetőek az ülési jegyzőkönyvei, kutatásuk viszont éppen attól szép, hogy közöttük bújik meg imitt-amott egy-egy információs aranyrög. Azt is hozzátehetjük, hogy ezeken az üléseken hangzott el legkevésbé tisztán, hogy az elvtársaknak milyen terveik vannak a jövőben a hatalmuk és befolyásuk átmentése érdekében, az igazán fontos megbeszélések ekkor már szinte mindig a színfalak mögött zajlottak, így sokszor csak a történésekből lehet visszakövetkeztetni egyes döntésekre.

Csernobiltól a Reformon át a Blikkig

Mező Gábor kötete – amit a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja, Soós Viktor Attila lektorált – apró mozaikkockákból rakja össze az egészet, illetve a médiatörténeti folyamatokat, egykorvolt ÁVH-sokból lett megmondóemberek, szürke eminenciások és politikusok tenyeréből evő médiacézárok tevékenységét vizsgálva. Azt, hogy ki volt ÁVH-s, ki a Belügyminisztérium ügynöki hálózatának a tagja, legtöbbször korabeli, ám megalapozott sajtóhírekkel támasztja alá, ami jó és üdvös, főleg annak fényében, hogy a levéltári forrásul szolgáló belügyi iratokat szakmányban semmisítették meg különböző nagy teljesítményű darálógépekben a rendszerváltás éveiben, 1989–1990-ben. A csernobili atomerőmű katasztrófája kapcsán előkerülnek a kommunista felső vezetés bűnei, a felülről irányított titkolózások és a pániktól való félelemtől gyötört hazugsággyár beindítása, a Tájékoztatási Hivatal tájékoztatási főosztályvezetőjének, a cenzorból „reformerré” vált Virág András manőverei, Berecz János önfelmentő kötetsorozatának a szerző részéről méltán jelentős forráskritikával kezelt ide vonatkozó részei és Marjai József miniszterelnök-helyettes kapkodásokkal sújtott intézkedései. A kötet nagy erénye, hogy kiderül belőle, szinte minden mindennel összefügg, és megtudhatjuk, hogy a kádári állambiztonság hálójából a rendszerváltás folyamán kipottyantott személyekből hogyan lettek a szárnyát bontogató demokráciában – melynek alapjait persze előre megfontolt szándékkal a posztkommunista vezetés rakta le, hogy elvtársait megfelelően magas polcra helyezhesse el az üzleti életben – médiaguruk, akik tematizálták a közvéleményt, és mi tagadás, ezáltal a négyévenként kiírt parlamenti választásokat is befolyásolták. A szemünk előtt jön létre a könyvben a Reform című lap, amely szintén a reformkommunisták – azaz a hatalmukat féltő, és a változások során azt átmenteni akaró kommunisták – egyik zászlóshajója volt, mondván, hogy ez a lap is segíti a békés átmenetet. Holott csak arról volt szó, hogy a pártállami diktatúra egyik kedvenc vállalkozója, Demján Sándor pénzelte, aki azt a Magyar Hitelbankot vezette – a nagy sikerű Skála áruházláncon kívül –, amely még több „rendszerváltó” vállalkozást szponzorált a baloldal számára. Lássunk csodát, a kommunista hatalomátmentésnek ezt az állatorvosi lovát, azaz az immáron részvénytársasági formában működő Reform Kiadót a fent említett Virág András vezette.

Az már csupán porhintés volt a hatalom részéről, hogy az elején még odacsaptak ennek a lapnak, amikor késleltetve jelenhetett csak meg az első három száma, de aztán helyreállt a rend, és a negyedik lapszámtól kezdve zöld lámpát kaptak a „reformkommunisták” és vele együtt az az agymosó gépezet, amelynek munkája arra futott ki, hogy elhitesse a néppel, az MSZP már 1989-ben sem volt egyenlő az MSZMP-vel. Na persze,

csak a pártvagyon kellett a szocialistáknak, a befolyásukról és a kapcsolati hálójukról már nem is beszélve, a kényelmetlenné vált ideológia már nem.

A kötetben számos olyan mozzanat vetődik fel, amin a nem kellően furfangos észjárású átlagpolgár csak csodálkozva összecsapja a tenyerét, és egyik ámulatból a másikba esik, de még a témában valamennyire jártas halandók számára is bőven akad csemege. Megtudhatjuk többek között, hogy a Reform című lap alapító-főszerkesztője az a Tőke Péter volt, aki „Hidas” fedőnéven a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnökségének titkos munkatársaként is tevékenykedett a Kádár-korszakban, onnan landolt a Reformhoz, majd szedte a sátorfáját, és állt a nagy sikerű Blikk élére szintén alapító-főszerkesztőként, ahol 1996-ig dolgozott. A szerző sikeresen fonja össze az információk szálait, és vonja le következtetéseit a régi elvtársak 1990 utáni munkásságáról, amellyel a közvéleményt és a közízlést is döntő módon befolyásolták. A Reformnál Tőke Péter helyettese sem akárki lett – tudjuk meg a könyvből –, az a Léderer Pál, aki korábban a Népszabadság moszkvai, majd bonni tudósítója volt, amely állások annyira bizalmiak voltak, hogy betöltésüknél nem lehetett megúszni, hogy a belügy hálózatába ne kelljen belépniük. A kötetben megszólal Huppán Béla, a Reform művészeti vezetője is, aki teljesen idiótának nézte a korabeli olvasókat, amikor azt nyilatkozta, hogy saját kezdeményezésére járta ki magának 1984-ben Bonnban, hogy a Nemzetközi Újság- és Médiatechnológiai Szervezet ösztöndíjasaként tanulmányozza a legmodernebb újságírói és szerkesztési technikákat. Nyilván csak úgy mehetett valaki Nyugat-Európába tanulmányútra, ha erről az Országos Ösztöndíjtanács pozitívan döntött, és az is borítékolható, hogy ehhez a kiküldetéshez a belügy hozzájárulása szükségeltetett.

„Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”

A szerző felveti az 1956-ban Amerikába emigrált, korábban a kommunista pártközpont katonapolitikai osztályán dolgozó, és ott emberek haláláért felelős Király Béla, valamint az NSZK-ban karriert befutó, az ottani kereszténydemokráciával szoros kapcsolatot ápoló médiamágnás Joseph von Ferenczy külföldi ténykedését is, megjegyezve, hogy utóbbi Ferenczi Józsefként szintén a katonapolitikai osztályon szolgált tisztként. Feltárul szemünk előtt, hogyan lett az 1988 végén alakult Axel Springer ennek az embernek a közreműködésével az ország egyik legjelentősebb médiavállalkozása, ahová természetesen a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban a kommunista véleményvezérek menteni tudták a hatalmukat és az irhájukat. Ferenczy/Ferenczi még Berecz Jánossal, az akkori ideológiai és propaganda KB-titkárral is parolázott a széles nyilvánosság előtt ennek érdekében, a végeredmény pedig a már említett hatalomátmentés lett. Kanyó András ÁVH-s múltú újságíró kétes erkölcsi értékkel bíró leleplező cikkei is terítékre kerülnek, hiszen ő csak a kádári állambiztonsággal szorosan együttműködve szerezhette meg azokat az információkat, amelyeket cikkeiben lehozott. Így lett belőle „sztárriporter”, aki Grósz Károly utasítására elkészítette Kádár Jánossal azt a nevezetes utolsó interjúsorozatot, amely egyes vélemények szerint nem kis szerepet játszott az egykori pártfőtitkár elhúzódó szellemi-fizikai agóniájának felgyorsulásában. Lejárató cikksorozatnak készült, de ekkor már nem volt mit lejáratni Kádáron: hatalmát vesztett fogatlan oroszlán volt, akit még a hatalom nélküli pártelnöki tisztségből is el tudtak mozdítani, de ehhez kellett muníciónak többek között ez az írásmű-sorozat is (a másik Kádár 1989. április 12-i beszéde volt az MSZMP KB ülésén, ahol látszólag összefüggéstelenül immáron saját magát is lejáratta).

Mező Gábor a Pesti Srácok oknyomozó újságírója és a Pesti TV munkatársa
Fotó: Kurucz Árpád

A kötet három fejezetben tárgyalja a szerző által vörös Hüdrának (mivelhogy az ókori görög mitológiai szörnyhöz hasonlóan hiába vágták le képletesen bármelyik karját, azt újra tudta növeszteni) nevezett posztkommunista hatalomátmentést, illetve a hálózatosított függelmi rendszert, az elsőben „Virág elvtárs”, azaz Virág András kapcsolja össze a szereplőket. Előkerül itt Grósz Károly kétes módon való megválasztása „az év reformemberévé” 1988 végén a Reform című lapban, miközben kiderült, hogy jó eséllyel szervezett módon szavaztak rá azok az MSZMP-pártaktíva résztvevői, akik meghallgathatták a Budapest Sportcsarnokban a hírhedt, fehérterrorral fenyegetőző beszédét, ami nem volt más, mint egy a hatalomba végső szalmaszálként kapaszkodó csúcskommunista eltaktikázott lépése. Ehhez kapcsolódóan olvashatunk Pozsgayról és a Pozsgay–Grósz versenyfutásról, amelyben előbbi 1956 átértékelésével behozhatatlan előnyre tett szert. Ugyanígy a Reform Rt. Magyarország első igazi bulvárlapjának alapításáról, a Mai Nap című újság 1989. februári úttörő lépéseiről is olvashatunk, miközben Virág elvtársék kezéből ennél a lapnál látszólag kicsúszott az irányítás és önálló vállalatot alapítottak erre a célra, de menet közben azért megmaradt társtulajdonosnak a Reform Rt. is. Sokatmondó, hogy az a Horváth István lett a lap első főszerkesztője, aki vagy húsz éven keresztül a kádári éra egyetlen félbulvár lapjának, az Esti Hírlapnak volt a belpolitikai rovatvezetője. A Magyar Hitelbank erős anyagi fedezetével induló első magyarországi bulvárlap bizony nem fukarkodott a munkatársaival a fizetések terén: a főszerkesztő havi harmincháromezer, a rovatvezetők húszezer, míg az újságírók kilenc-tizenötezer forintot kerestek, ami a kor átlagánál messze több volt. Ehhez persze jöhetett még – és általában jött is valamilyen mértékben – legfeljebb a fizetés felének megfelelő prémium. Ahogy cinikusan megjegyezték: „Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”.

A Nap TV teljes stábja, többi között Havas Henrik, Forró Tamás és Gyárfás Tamás, valamint a további befolyásos médiaszemélyiségek és szponzorok, mint Fenyő János, Demcsák Mária, Palotás János, Vitray Tamás, Szepesi György és még sokan mások is feltűnnek a kötet első fejezetének lapjain. Impozáns névsor, sokak kedvencei voltak ők, mégis most más megvilágításba kerülnek a történeteik, tarkítva azokat kém- és maffiavonatkozásokkal.

Hatalomátmentés alsó- és felsőfokon

A második fejezet egyes részeit a szintén jelentős állambiztonsági háttérrel dolgozó Siklósi Norbert személye kapcsolja össze, aki 1958 és 1973 között a Magyar Újságírók Országos Szövetségének főtitkára, majd a Lapkiadó Vállalat vezetője volt. Ennél fontosabb tisztsége is volt azonban: ő volt a KGB által létrehozott és finanszírozott Nemzetközi Újságíró-szövetség (az elnevezéssel ellentétben itt a demokratikus országok képviselői egyáltalán nem vettek részt, csak a kommunisták) alelnöke és kincstárnoka. Az olvasmányos módon megírt kötetnek ebben a részében szó van arról a fényes pályáról, amelynek segítségével szintén jó szolgálatot lehetett tenni a pártállami újságírók rendszerváltás utáni átmentésére, amihez persze tőkeerős anyavállalatokat kellett alapítani – de pénzben náluk sosem volt hiány.

Így jöhetett létre a függetlenség látszatával egyebek mellett a Kapu folyóirat, amelynek a hátterében a szerző kutatásai szerint a magyar hírszerzés állt, ugyanis a kiadó konzorciumot a belügy pénzelte, és a két fél közötti szerződés titkos záradéka még azt is tartalmazta, hogy a lap bevételeinek harminc százaléka a Belügyminisztériumnak járt.

Ehhez hasonlóan vázolja fel az Unió című lapot is, amelynek élén Tamási Orosz János állt főszerkesztőként. Mező Gábor a médiatörténet szempontjából írta meg a kötetben az első hazai szépségkirálynő-választás történetét is.

A kötet harmadik része a vidéki sajtó posztkommunisták általi leuralásáról szól, amelyben nagy hangsúllyal szerepel a könyvben Bayer József szövevényes pályafutása. Amint az kivehető a kötetből, a pártállami közgazdász beszervezéséről nem található egyelőre levéltári irat, ugyanakkor erre nem is nagyon volt szükség, hiszen a nyolcvanas években a bécsi Collegium Hungaricum – amelynek belügyi szempontú részletes története is szerepel a könyvben – vezető beosztású embereként nem is feltétlenül volt erre szükség, hiszen akár úgynevezett hivatalos kapcsolatként is számon tarthatták, ahhoz pedig nem kellett beszervezettnek lenni, a pozícióból fakadóan is írhatta jelentéseit. Az ő útja a Magyar Televízióhoz vezetett kereskedelmi igazgatóként, ahol mások mellett olyan híressé lett riporterekkel dolgozott együtt, mint Chrudinák Alajos. A történetek izgalmas, néhol krimikbe illő folyamatokat takartak, mígnem Bayer József, miután többek között a Bojtár utcai stúdiófejlesztéseket levezényelte, 1989-ben távozott a tévétől, de csak azért, hogy busás jövedelmet realizálva visszadolgozzon vállalatával egykori anyacégének.

De megtudhatjuk azt is, hogy Popper Péter – természetesen rendes fizetésért – oktatta pszichológiára Professzor fedőnéven az állambiztonsági tiszteket,

ahogy az Axel Springer megyei napilapokat érintő felvásárlási akciójáról is bőséges részletességgel tájékozódhatunk. A tranzakció után egyetlen régi vágású kommunista vezetőt és javarészt a beosztottjaikat sem bántották a rendszerváltás után sem, így tudta magát átmenteni az egykorvolt pártállami újságíró garnitúra országos szinten, és ez a magyarázata annak, hogy még nagyon sokáig baloldali ellenszélben dolgoztak a jobboldali kormányok a megyei napilapokat illetően is. A kötet pedig végigmegy a lehető legnagyobb részletességgel a magukat átmentők között: a Tolna megyei KISZ-káder Kamarás Györgynétől kezdve a KISZ Pest megyei bizottságának 1973–1979 közötti első titkárán, Árpási Zoltánon keresztül a Komárom-Esztergom megyei Gombkötő Gáborig. Megannyi érdekfeszítő, tanulságos, egyúttal szomorú történet – mindannyiunk okulására, nem csak újságíróknak.

Mező Gábor: A média lenyúlásának titkos története, Erdélyi Szalon Kiadó, 2021